 |
| Lázár Ervin |
A Napló ott áll az asztalomon. Néha fekszik, néha áll. Jobb, ha áll, mert nem szeretnék rápakolni valamit. Nem lehet. Ott a könyv borítóján az arca. Nézem a szemét. S látom, hogy lát. A vesémig lát. Ki kell nyitnom a könyvet…
„1988. júl. 11.
Hát azt képzeled, hogy aki tisztaszívű Herkuleshez, Zeuszhoz vagy akármilyen más kutyafejű vagy sasszárnyú istenhez imádkozott hittel és áhítattal, azt nem hallgattam meg?
Még keményebbet mondok, azt hiszed, törődöm azzal, hogy hisz bennem vagy sem, ha tetteit a szeretet vezeti?
Aki tisztaszívű, az az én pártfogóm és pártfogoltam.
Csak nem képzeled, hogy kényem szerint különbséget teszek ember és ember között? Mindenki maga állítja elő érdemeit és csúfságait is persze.
Hogy mi az érdem és mi a csúfság? Nem túl bonyolult, minden józan értelmű ember meg tudja ítélni, ha egy kis fáradságot szentel neki.
Önmagát pedig mindenki kénytelen megítélni, ha akarja, ha nem. S mindenki igazi bírája: önmaga. Elfogultak, önimádók, tévelygők, aranyborjú-imádók? Akkor is van egy másodperc, egy sajgó sejtés, egy csöppnyi keserű íz, ami kikezdi a mondvacsinált örömöket, a látszatsikert, a látszatéletet.
Ez a büntetés. Súlyosabb mindennél.
Ezt nem mondhatod komolyan, amikor annyi példa van a megaláztatásra, kínzatásra, a szinte leírhatatlan embertelenségre. Erre nem kapok magyarázatot…”
Önkényesen a végére hagytam Lázár Ervin önmagának is megfogalmazott válaszát.
Előtte fogadjanak néhány emlékezést! S leírom ide, a dátumot, amelyet már sose felejtek: május ötödikén született…
Két péceli ismerős
 |
| Heltai Zsófia |
Heltai Zsófia gimnáziumi tanár. Ervin bácsinak ismerte Lázár Ervint. Az író Fruzsi lányának volt óvodás koruktól a barátnője. Bejáratos volt a péceli házba, a kertbe, gyerekként, az életükbe is.
– Régi, villaszerű házban laktak akkor, Lázár Pista bácsi, a nagypapa azután is ott maradt, amikor ők Pestre költöztek. De később is sok időt töltöttek Pécelen. Nem felejtem, az tetszett nekem nagyon, ahogy kivonultak a Várhegyre. Kosárral. Gombászni. Ervin bácsi minden gombát ismert, csak néztük, hogy mindig púpozott kosár gombával jönnek meg.
A kertjük is más volt, mint az ismerős kertek. Nem volt tövig nyírt pázsit, se tuja, se szigorú virággruppok. Inkább vadregényes, bujkálós dzsungel volt a kert, egy részén feketeribizli-bokrokkal, amelyeket szabad volt lecsupaszítani, ettük a fekete ribizlit teli szájjal. Ott volt Ervin bácsi, de nem volt semmi nimbusz körülötte, annyit tudtunk, hogy ő a Fruzsi apukája. Arra emlékszem, ha kérdeztünk valamit, mindenre válaszolt, mindent tudott. Bogarakat, madarakat, nemcsak a gombákat.
Tasnádi Katalin szintén tanár, a helybeli gimnáziumban tanít. Régről való az ismeretségük.
– Ervin a legeslegmeghatározóbb ember volt az életemben. Már az első találkozásunk is addig ismeretlen módon hatott rám. 1971-ben egyszerre költöztünk egy társasházba. Pécel, Petőfi utca hét. Mi a földszinten laktunk, ők a harmadikon. Akkor még nem voltak gyerekeik. Én fiatal, zárkózott, büszkének is mondható frissdiplomás, két kicsi gyerekkel, nem hittem, hogy bárkitől is tanulhatok még az életben valamit.
 |
| Tasnádi Katalin |
A társasházban mindjárt az elején volt egy lakógyűlés. Senki nem ismert még senkit. Megbeszéltünk mindent, amit kellett, víz, gáz, villany, közös költség, satöbbi, amikor a közös képviselő még felvetett valamit. Azt ajánlotta, hogy hozzunk egy határozatot, mi szerint senki nem adhatja el a lakását a többiek hozzájárulása nélkül. Így el lehet kerülni, mondta, hogy mindenféle lumpen alakok vagy cigányok jöjjenek a házba. Nem volt rossz ember a közös képviselő, ilyen ember volt, óvatos, szegény.
Ekkor fölállt egy fekete hajú, fekete bajszú, termetes férfi, és azt mondta:
– Én lumpen vagyok, meg cigány. Van valakinek kifogása ellenem?
Megfagyott a levegő. Aztán valahogy nagyon lassan kiengedett. Azt éreztem, most aztán alaposan rám pirítottak. Az én nagy tisztaságom, igazságérzetem hol is van…?
Így, ezzel a belépővel Lázár Ervin integráló személyiség volt, az egész házat összehozta, elnéző, baráti hangnem dívott a lakók közt, és ezt ő kezdte el.
Pedig néhányan még sokáig tanácstalanok voltak. Ervin akkor még mint szabadúszó író, reggelenként fogta a tarisznyáját, és ment az erdőbe. Az emberek összesúgtak. Mikor dolgozik ez? Lehet, hogy tényleg valami cigánykaravánhoz megy… Lehet, hogy egyenesen ő a vajda…?
Belénk látott. A titkos gondolatokat is kifigyelte. Mindent megérzett, hamisságot, jóságot. Igen, belém látott. Ez a legjobb szó arra, ahogy velem is közlekedett. Egyszer együtt jöttünk a vonaton. Amikor leszálltunk, azt mondta: „na, bejössz velem a kocsmába? Nem mersz, mi?!” Tudni kell, az én édesapám lelkész volt… Ervin hangosan kiabálva hívott.
– Emberek, a világ legszebb paplánya, jön velem a kocsmába!
Minden előítéletemet nyakon csípte, leteremtette. Először ő tett mássá, aztán találtam rá a könyveire.
Jött a szurdokban
 |
| Ablonczy Ágnes |
Ablonczy Ágnes könyvtáros nyaranta még ma is megszervezi beszélgetős, nyári táborát. Egyszer volt egy vendége…
– Lázár Ervin Naplójában a „Kisszékelyi füzetbe” ez van bejegyezve: „Ma megyek Kárászra”. Köd előtte, köd utána, nincs, ami bárkit is eligazítana, mi fán terem ez a hely. Elmondanám.
Addig én nem láttam őt szemtől szembe, nem tudtam, kiféle-miféle. Leírt szava talált meg, s azt akartam, azért hívtam Kárászra, ahol húsz éve nyaranta beszélgetőtábort szervezek, hadd hallják őt az oda érkező ifjak is. Zárónap volt, napok óta zuhogott az eső, hiába nyár, majd belevesztünk a sárba. Őt vártuk, de már alig-alig hittük, hogy idemerészkedik. Ám hirtelen, váratlan, a nap sugara utat talált a fellegeken át… Érte küldték? Vagy ő hozta? Tudja, aki tudja. Az eső épp csak elámult, rögtön ugrott egy fiú kifelé. Ám alighogy kilépett az ajtón, hallom, értem kiabál. Mert addigra már jött. Jött Lázár Ervin, a szurdokban, fölfelé az úton. Nem szokásom, de én akkor örömömben a nyakába ugrottam. Láttam én, mi suhan át derűs arcán, és mi csillan szeme sarkán… Azt kérte, ne előadás legyen, azt nem szereti, csak kérdezzünk, ő majd felel. Persze így, azzal, amivel, rögtön zsebre vágott, s én elképedve hagytam… Zavaromat mosolya nyelte, őt köszöntő szavaimat röptében elkapta, és azonmód visszájára fordította. A gyerekek meg csak ámultak-bámultak. Hogy így is lehet csavarni, no és engem, aki őket ott pásztorolta. Ezzel kezdte… A legszebb napunk volt. S amivel ott, a domb alatt kanyarodó, patak menti úton, a táblátlan faluszélén elköszönt?!
– Hol is vagyunk? – kérdezte.
– Kárászon…
– Ez nem Kár-ász – törte a szót, hogy értsem -, hanem Jó-rász! -, és hamiskás mosolyán, szemének seprőin át szűrődött a világ, benne ő, ki hunyorítva nekünk adja a teret…
Lázár Ervin-szótár
 |
| Nádor Zsófi |
Nádor Zsófi egyetemista. Lázár Ervin ismerője és rajongva elemző, értő olvasója. Egy dolgozatában sajátos szótárt szerkesztett. Azok értik, akik ismerik Lázár Ervin írásait. Vagy nem csak azok…?
Zsófi ezt írja: „Mit tanultam Lázár Ervintől? A legtöbbet, amit írótól tanulhat az ember: szavakat. És nemcsak létező szavakat, hanem zörgő-börgő, gilingalangoló, sittyegő-suttyogó, nyikeri-nyekeri, zörömbölő, jajzöld, csiperi (Ki érti? Mikkamakka mindig ilyeneket mond), sziszerésző, rendkívül héthetős és nyolcnyatós szavakat, amelyek a legeldugottabb tájszótárakban sincsenek benne. Magyarul tanultam, Lázár Ervintől.”
Íme, néhány szómagyarázat, mutatóba:
cserkeszni Lázrózsákat is lehet cserkeszni, és egy embert is lehet cserkeszni (például Julit). De vigyázat! A kettő nem keverendő. A cserkeszéstől a lázrózsák eltűnnek, az ember előtűnik.
ezeregykontár Az, aki semmihez nem ért, azaz nem ért a semmihez, tehát akkor mindenhez viszont ért…
gőzni A győzéshez igen hasonló történés, ám van egy különbség: ha vesztünk, nem győzhetünk, viszont gőzni még gőzhetünk. Versenyorientált világunkban érdemes elgondolkozni ezen az apró eltérésen.
lélekhossz Az emberi lélek hossza az első felsírástól az utolsó sóhajtásig. Szomorúság- és vidámságversenyen az ember lelkének átlagos hosszúságával egyenlő távolság, mint előny, illetve hátrány.
pomogács Mindenki tudja, mi az a pomogács. És nemcsak azért, mert félünk bevallani műveletlenségünket, ha egy böhöm zordonbordon nekünk szegezi a kérdést. Hanem mert mindenkinek megvan a maga pomogácsa. Kié ötkarú és repül, kié nem. Közös bennük, hogy jöttükre, ki tudja, miért, elveszítjük ítélőképességünket, és ostobaságokat cselekszünk. Segíthet, ha időben felismerjük, hogy csak egy pomogácsról van szó.
 |
| Akik annyi ötletet adtak – Lázár Ervin gyermekeivel, Fruzsinával és Zsigával |
rútitkozás Azon törekvés, hogy rúton rúttá, esetleg csúfon csúffá tegyük magunkat. Megtesszük, udvariasságból, önsajnálatból. Aztán csodálkozunk, ha nem mi nyerjük a szépségversenyt.
Végezetül, annak a fönt említett, 1988. július 11-i naplóbejegyzésnek a folytatása:
„Lehetséges, hogy az az energia, ami a szeretetünkben, jobbra való törekvésünkben, hasznos munkánkban testesül meg, az nem vész el – mint ahogy az energia nem vész el, hanem valami magasabbrendűvé alakul, egy olyan világgá, amit Isten célul tűzött maga elé. Nagyon sok szeretet, nagyon sok jó cselekedet, nagyon sok hasznos munka át fogja alakítani a világot, a mainál magasabbrendűvé. Ez a megváltás. És aki tesz ezért a megváltásért, az részesül is belőle. Aki meg nem, az visszahullik az anyagba. Por lesz. Fény helyett.”
Nincs tovább. Talán még a köszönet. Hogy ebben a világban velünk volt egy Ember. S megcsinálta – hol küszködve, hol szorongva, hol felszabadulva, hol fájdalmakkal telve – azt a csodát, hogy velünk marad az idők végezetéig.
