|
Robert Galbraith krimisorozatának főszereplője Cormoran Strike magánnyomozó és fiatal titkárnője, Robin Ellacott. Az első kötetben a páros egy híres szupermodell halála ügyében nyomoz, és merül alá a divatvilágba, hogy megismerje annak kevéssé nyilvános oldalát is. A második részben egy író eltűnése miatt fogadják fel a detektívet és asszisztensét. Az ügy egészen addig rutinmunkának tűnik, amíg ki nem derül, hogy Owen Quine frissen befejezett kéziratában olyan információk vannak, melyek sok ismerősére nézve meglehetősen kínosak… |
2013-ban jelent meg egy bizonyos Robert Galbraith neve alatt a
Francis Beaumont és Philip Massinger,
A kis francia ügyvéd
A metró máris kezdett megtelni. Sok hétfő reggeli arc: nyúzott, komor, merev, lemondó pofák. Strike talált egy ülést egy álmosan dagadó szemű, fiatal szőke lánnyal szemben; a feje folyton oldalra billent, ahogy el-elszundikált. Újra meg újra felrántotta, és kétségbeesetten figyelte a megállók elmosódott tábláit, nem ment-e túl a célján.
Zörgött, csattogott alatta a metró, úgy vitte Strike-ot a rosszul szigetelt tető alatti szegényes kis két és fél szoba – az otthona – felé. Mély fáradtságba merülve azon kapta magát, hogy a körülötte látható birkaszerű arcokon tűnődik: vajon milyen véletlenek hozták őket létre? Ha jobban megnézzük, minden születés puszta véletlen. Százmilliónyi spermium úszik vakon a sötétben – egészen hihetetlenül kicsi az esély rá, hogy valakiből pont az lesz, ami lesz. Vajon ebből a metrókocsinyi emberből hányat terveztek, morfondírozott, és közben majd’ elájult a kimerültségtől. És hányan voltak véletlen balesetek, mint ő maga is?
Volt az általános iskolai osztályában egy kislány, arcán nagy, portói vörös folttal: Strike titokban mindig is hasonlónak érezte magához, mert mindkettejükben születésük óta eltörölhetetlenül volt valami másság, ami pedig egyáltalán nem az ő hibájuk. Ők ugyan nem látták, de mindenki más igen, ráadásul elég modortalanul még emlegették is. Ahogy tökéletesen idegen emberek alkalmanként egészen megbűvölve néztek rá, amit ötévesen annak tudott be, hogy milyen különleges is ő – végül rájött, hogy csak azért, mert csak egy híres énekes gyerekeként tekintettek rá, ő volt a ritkaságszámba menő bizonyíték a híresség hűtlen afférjára. Strike alig két alkalommal találkozott a vér szerinti apjával. DNS-tesztre volt szükség, hogy Jonny Rokeby vállalja az apaságot.
Dominic Culpepper mintha megtestesítette volna azt a kéjsóvár, előítéletes hozzáállást, amivel a nyers kinézetű exkatona Strike azon ritka alkalmakkor találkozott, ha valaki kapcsolatba hozta az idősödő rocksztárral. Az ilyenek már rögtön életjáradékokra, nagylelkű ajándékokra gondoltak, magánrepülőkre, VIP-várókra, a multimilliomos megcsapolható vagyonára. Látva Strike szerény életmódját, azt, hogy milyen rengeteget dolgozik, azonnal lázas kíváncsiság tört ki rajtuk: vajon mit tett ez az ember, hogy az apja így elhidegült tőle? Vajon csak tetteti a szegénységet, hogy ezzel is még több pénzt húzzon ki Rokebyből? És mit csinált a milliókkal, amelyeket az anyja nyilván legombolt a gazdag szeretőjéről?
És Strike ilyenkor mindig nosztalgiával gondolt a seregre, annak a szakmának a névtelenségére, ahol az ember háttere, szülei szinte semmit sem számítottak ahhoz képest, tudja-e teljesíteni a feladatát vagy sem. Régen, a Különleges Nyomozóegységben az volt a legszemélyesebb kérdés, ha bemutatkozott, hogy mi ez a két fura név, mellyel szélsőségesen nonkonformista anyja felruházta.
Az autók már sűrűn haladtak a Charing Cross Roadon, mire Strike feljött a metróból. Felvirradt a szürke, lagymatag novemberi hajnal, teli még a levegőben lengedező árnyakkal. Kimerült, sajgó testtel befordult a Denmark Streetre, és nagyon várta a rövid alvást, amit talán be tud szorítani, mielőtt 9:30-kor jön a következő ügyfele. Odaintett a gitárboltos lánynak, akivel időnként együtt tartottak cigiszünetet az utcán, majd kinyitotta a fekete bejárati ajtót a 12 Bar Café mellett, és nekiállt felmászni a rég rossz, ráccsal körbevett lift körül kerengő vaslépcsőn. El a grafikai stúdió előtt az elsőn, el a saját, gravírozott üvegajtajú irodája mellett a másodikon, fel egészen a harmadik, legkisebb előtérbe, ahol jelenlegi otthona volt.
Az előző lakó, a lenti bár tulajdonosa egészségesebb lakóhelyre költözött, Strike pedig, aki néhány hónapig az irodájában lakott, rögtön le is csapott és kivette a lakást: nagyon örült, hogy ilyen könnyen megoldódott a hajléktalansága. A tetőtérben minden fogalom szerint kevés hely volt, különösen egy százkilencven centis lakónak. A zuhany alatt megfordulni is alig tudott; a nappalit és a konyhát kényelmetlen megoldással összevonták, a hálót pedig szinte teljesen kitöltötte a nagy franciaágy. Strike dolgainak egy része még mindig dobozokban állt az ajtó előtt, hiába parancsolt rá a főbérlő, hogy vigye be őket.
Apró ablakai háztetőkre néztek, mélyen alattuk a Denmark Street futott. A lenti bárból felszűrődő basszus itt már olyan tompán hallatszott csak, hogy gyakran el is nyomta a zene, amit Strike hallgatott.
Ránézésre is rögtön látszott a lakáson, milyen ösztönösen is rendszerető ember lakja: az ágy bevetve, az edények tiszták, minden a helyén. Borotválkoznia kellett és zuhanyoznia, de ezek várhatnak: felakasztotta a kabátját, majd beállította az ébresztőórát 9:20-ra, és csak úgy, ruhában lehevert az ágyra.
Másodperceken belül elaludt, és alig néhány további másodperc múlva (legalábbis nem tűnt annál többnek) már fel is ébredt megint. Valaki kopogott az ajtón.
– Elnézést, Cormoran, nagyon sajnálom…
Strike asszisztense, egy hosszú, vörösesszőke hajú fiatal nő bocsánatkérő arccal állt az ajtó előtt, amikor kinyitotta; amint meglátta, a lány arcára döbbenet ült ki.
– Jól van?
– Még aludtam. Egész éjjel fent voltam. Sőt, két éjjel is.
– Szörnyen sajnálom – ismételte Robin –, de 9:40 van, itt van William Baker, és egyre…
– Francba! – motyogta Strike. – Biztos nem jól állítottam be az ébresztőt… adjon öt per…
– De ez még nem minden – folytatta Robin. – Jött egy nő is. Nem is volt bejelentve. Mondtam neki, hogy már nem tud még egy ügyfelet elvállalni, mégsem hajlandó elmenni.
Strike ásított és megdörzsölte a szemét.
– Öt perc! Csináljon nekik egy teát vagy valami.
Hat perccel később Strike belépett a külső irodába, ahol ott ült Robin a számítógépe előtt. Tiszta inget vett, fogkrém- és dezodorszagot árasztott, de még mindig borostás volt.
– Hát, jobb későn, mint soha – jegyezte meg William Baker merev mosollyal. – Szerencséje, hogy ilyen csinos titkárnője van, különben még eluntam volna magam és itt hagyom.
Strike látta, ahogy Robin dühösen elpirul; elfordult, és látszólag a postát kezdte rendezgetni. Volt valami mélységesen sértő abban, ahogy Baker kimondta a “titkárnő” szót. A skatulyából kihúzott, hajszálcsíkos öltönyt viselő cégvezető azért alkalmazta Strike-ot, hogy az igazgatótanács két másik tagja után vizsgálódjon.
– ’Reggelt, William – köszönt oda Strike.
– Nem is kér bocsánatot? – mormogta Baker szemét a plafonra emelve.
– Jó napot, és maga kicsoda? – érdeklődött Strike a kanapén üldögélő vékonyka, barna kabátos középkorú nőtől, ügyet sem vetve a férfira.
– Leonora Quine – felelte az; Strike gyakorlott füle meghallotta benne a délnyugat-angliai akcentust is.
– Nagyon sok a dolgom még ma délelőtt, Strike – szólalt meg Baker.
Meg sem várta, hogy Strike behívja, bement a belső irodába. Amikor a magánnyomozó nem követte, már kevésbé kedélyesen folytatta:
– Azt kötve hiszem, hogy a seregben is így megúszta volna ezt a pontatlanságot, Mr. Strike. Jöjjön, legyen szíves!
Strike mintha meg sem hallotta volna.
– És pontosan milyen szolgálatokat szeretne tőlem, Mrs. Quine? – kérdezte a kanapén ülő kopottas asszonytól.
– Nos, a férjemről van szó…
– Mr. Strike, alig több mint egy óra múlva van egy következő találkozóm – szólt ki William Baker most már hangosabban.
– … a titkárnője azt mondta, csak időpont-egyeztetéssel lehet önhöz bejutni, de azt feleltem, megvárom.
– Strike! – kiáltott ki William Baker, mintha a kutyáját parancsolná lábhoz.
– Robin – mordult fel kimerülten Strike, aki végül csak kijött a sodrából. – Készítse el Mr. Baker számláját, és adja át neki az aktát. Benne vannak a legújabbak is.
– Micsoda? – nyögte elképedve William Baker. Kijött a külső irodába.
– Épp most rúgta ki magát – jegyezte meg Leonora Quine elégedetten.
– Még nem fejezte be a munkát! – fordult Strike-hoz Baker. – Azt mondta, van még…
– Majd befejezi magának valaki más. Akit nem zavar, ha seggfejek az ügyfelei.
Mintha megdermedt volna a levegő az irodában. Robin faarccal elővette Baker aktáját a kinti iratszekrényből, és átadta Strike-nak.
– Hogy meri…
– Egy csomó remek anyag van abban az aktában, ami megáll a bíróságon is – mondta Strike, és átadta a dossziét az igazgatónak. – Bőven megéri a pénzét.
– Még nem fejezte be a…
– De magával befejezte – szólt közbe Leonora Quine.
– Fogja már be, ostoba nőszem… – kezdte Baker, de aztán hirtelen hátralépett egyet, ahogy Strike meg egy felet előre. Senki nem szólt semmit. Az ex-katona most hirtelen mintha kétszer annyi helyet foglalt volna el, mint néhány másodperccel azelőtt.
– Fáradjon be az irodámba, Mrs. Quine – szólalt meg Strike halkan.
Az asszony bement.
– Gondolja, hogy ez a nő megengedheti ezt magának? – vigyorgott gúnyosan távoztában William Baker, kezével már az ajtó gombján.
– Az áraimról hajlandó vagyok tárgyalni – felelte Strike –, ha kedvemre való az ügyfél.
És Leonora Quine nyomában belépett az irodájába, és egy csattanással becsukta maga mögött az ajtót.
