2005 januárjában egy rutinvizsgálaton cukorbetegséget diagnosztizáltak nálam. Sokkolt a hír, mert bár túlsúlyos voltam, egészségesnek éreztem magam. A családomban soha, senkinél nem volt ilyen betegség. Nem is tudtam róla sokat, csak később, amikor az erről szóló szakirodalmat tanulmányoztam. Három évvel korábban refluxműtéten estem át. Közel 20 éven át szenvedtem e kellemetlen, alattomos betegségtől. Nem fogyaszthattam kedvenc ételeimet, savlekötőkön éltem, és alig értem el az 56 kg-ot. Tehát a gyógyulásom után belevetettem magam az étkezések nyújtotta örömökbe. Nem válogattam, mindenevő vagyok. Mégis inkább az édességeket helyeztem előtérben, hiszen évekig nem ehettem csokit és fagyit .
Falánk lettem és nem tudtam betelni a régen óhajtott, de tiltott ételek élvezetével. Éreztem, de nem akartam észrevenni, hogy eközben a kilók alattomosan rakódtak rám. Családom, férjem, fiaim soha nem tettek megjegyzést a külsőmre, így azt gondoltam, minden rendben van nálam. Semmi rosszra nem gondoltam amíg a fent említett laborvizsgálat ki nem derítette, hogy magas a vércukorszintem. Orvosom első kérdése az volt hozzám, hogy le tudok-e fogyni. Ezt, mint a gyógyuláshoz vezető út első lépését ajánlotta. Nem gondolkodtam, abban a percben rábólintottam, hogy IGEN, LEFOGYOK bármi áron. Igaz, sírva tértem haza, de másnap már új életet kezdtem. “Le kell fogynom, meg kell gyógyulnom!” ezt véstem be kitörölhetetlenül az agyamba. (Azóta is ott van!)
A sarokból előkerült a régen használt szobabicaj. Életmódváltozást készítettem elő magamnak, napról napra megváltoztattam étkezési szokásaimat. Beszereztem az egészséges táplálkozásról és a testmozgásról szinte minden információt. Nehezen indult, az első 14 nap igen kritikus volt…. mi történt aztán? Olvass tovább a Fitneszanyu blogon!
