A kihelyezett lapszerkesztői értekezlet célja az volt, hogy a sajtó, az újságírás iránt érdeklő gimnazisták néhány „titokkal” gazdagabban forgathassák a későbbiekben az újságokat, magazinokat. A kísérletben Molnár Gabriella főszerkesztő, Grecsó Krisztián regényíró és vezető szerkesztő, Szegő András küzdősport-szakíró, stílus és lélekmester, valamint Fejős Éva, a téma-, forma-, valamint harisnyaérzékeny kiváló újságíró kollégám vettek részt. Egy apró trükköt is kitalált a női lapkészítés szupercsapata: nálunk volt már az a példány az újságból, amelyről „előre” kikértük a tinédzserek véleményét.
 |
| A ceglédi Kossuth Lajos Gimnázium tekintélyes falai kívülről, és a falakon belül okosodó, gyönyörű diákok |
És ki legyen a címlapon?
Először a Soma Mamagésával készült címlapinterjúról, a tizenévesek életkezdési nehézségeit, problémáit taglaló hét témájáról és a Fejős Éva által készített sorozatról beszélgetünk.
„Ki legyen a címlapon?” – teszi fel Grecsó Krisztián (a szó erejének és a női léleknek nagy ismerője) a hétről hétre a valóságban is gyakran elhangzó kérdést. Azt is elmondja: olyan címlapszemélyekre vár javaslatot, akiket teljesítményük miatt ismer el az ország, és az sem árt, ha szinte mindenki felismeri az arcukat, amikor meglátják a őket az első oldalon az újságosoknál. Majd Soma Mamát javasolja, akit olvasóink a magyar átlagnál alaposabban ismernek, hiszen saját rovatában rendszeresen lapunkban gondozza a sérült lelkeket.
Szegő kolléga, aki szóban és írásban egyaránt elegáns könnyedséggel használja az irónia fegyverét, magát parodizálva adja elő, milyen körülmények között kapta meg a valóságban ezt a feladatot. A főszerkesztő is partner a viccelődésben, a közönség hálás, a lányok nevetnek, majd komolyra fordul a magyarázat: mi arra törekszünk, hogy a médiából jól ismert emberek nálunk olyan arcukat is megmutathassák, amelyre másutt esetleg nem kerülhet sor. Fejős Évi hozzáteszi, hogy ő a börtönbe készül Somával. Némi vita után megegyeznek, hogy mégis a Szegőé az interjú joga. András elégedett, mert így, a megjelenés után sok munkájába kerülne meg nem írttá tenni a beszélgetést…
A következő téma egy nagyobb, átfogóbb cikk, amely a tizenhat és húszévesek problémáiról szól. Ezzel kapcsolatban elhangzik, hogy nehéz olyan tinédzsert találni, aki nagy bajokról, valós, őt is érintő gondokról számol be, nevét és arcát is vállalva, nem törődve azzal, hogy a problémákkal szoros kapcsolatban álló felnőttek „bosszút állnak” rajta. Krisztián hozzáteszi, hogy ő maga is jól emlékszik arra, mitől „pánikolt” tizenhat évesen. „Könnyű neked” – jegyzi meg Szegő András, majd felhívja a közönség figyelmét a kettejük között fennálló korkülönbségre. A gyerekek arcáról leolvasható, hogy néhány apró részletet megfigyelve, maguk is ezen az állásponton vannak. András végigsimítja őszes borostáját, majd gyorsan hozzáteszi, hogy a húszéves korosztály gondjairól majdnem egészen friss emlékei vannak, a harmincasokét pedig majd megkérdezi valakitől, mert ott még nem tart. A lányok ismét nevetnek.
 |
| Szegő András és Grecsó Krisztián |
Készül az újság, kitudódnak a kulisszatitkok
Elérkezik az a pillanat, amikor a pedagógiai szaknyelvben frontális munkának nevezett szakasz véget ér, és kezdetét veszi a csoportfoglalkozás. Szegő András még bevallja, hogy akadnak kommunikációs zavarok a szerkesztők és az újságírók között, amelyek leginkább a kész cikkek leadási határideje körül alakulnak ki. Az újságíró ugyanis többnyire későbbi időpontokra emlékszik. A főszerkesztő elismeri, hogy ilyesmiről ő is hallott már, majd végre valóban csoportokra oszlik a társaság. A negyvenöt perces foglalkozás ekkor tart a felénél, és az érdemi munka a diákokkal közösen még csak most kezdődik el. Senki sem figyeli az óráját. Ekkor még nem tudjuk, hogy az iskolában folyó érettségi vizsgák miatt kikapcsolták a csengőt, tehát semmi sem jelzi majd a kiszabott határidő lejártát.
Grecsó szerkesztő úr és népes csapata a lapkészítés stratégiai részét vállalta el. Megbeszélik, milyen témákat érdemes választani, hogyan lenne jó azokat feldolgozni, és a konkrét számban – amelyet a fiatalok még mindig nem láttak – ők hogyan készítenék elő és el azokat. A címlapinterjúval kapcsolatos feladatokat a Szegő András köré tömörülő médiainasok beszélik végig. Fejős Éva pedig az általa írt sorozatok titkaiba vezeti be követőit. Ezekben a több lapszámon átívelő, egy-egy témát nagyon részletesen feltáró írásaiban olyan kérdéseket és a rájuk adható válaszokat gyűjti össze, amelyek a Nők Lapja olvasóit különösen érdekelhetik. A cikkek megszületésekor nagyon fontos, hogy a szakemberek vagy a kérdésben érintett nyilatkozók valódi segítséget, ötleteket adjanak a hasonló helyzetben lévő olvasóinknak. Éva most éppen az anyaság és a munka világa közötti összefüggéseket kutatta több héten át.
Molnár Gabriella magára vállalta, hogy olyan, az újságkészítéshez tartozó formai feladatokról beszélget a fiatalokkal, amelyekről a kívülálló nem is gondolná, mekkora hozzáértést és gyakorlatot igényelnek. Vele arról beszélgetnek a diákok, hogy milyen legyen a cikkek látványa, a tördelés, hány hasábban jelenjen meg a szöveg, milyen képekkel illusztráljuk azokat, egészen olyan aprónak tűnő, de meghatározóan fontos kérdésekig, hogy mekkora legyen a cím.
Itt érdemes megemlíteni, hogy a médiafakultációra járó diák kollégák – huszonketten voltak – között egyetlen fiatalember akadt. Irigyeltem is két férfi kollégámat, akik egyenként legalább fél tucat, gyönyörű, okos és érdeklődő tizenéves lány gyűrűjében mesélhettek az újságkészítés nehéz, de csodálatos világáról.
Nem szól a csengő, a fizikaórát is mi tartjuk
Nekem, mint krónikásnak azért sikerült megtudnom, hogy a médiafakultáción nagy hangsúlyt fektetnek a vizuális műfajokra, rengeteg filmet néznek meg, jártak már a Duna Televízió szerkesztőségében, tévéműsorokat elemeznek, de az írott sajtó sem idegen terület számukra. A terem falát is az ezzel kapcsolatos vizsgamunkák díszítik: egy, az iskola életéről szóló bulvár jellegű újság címlapját kellett megtervezniük, amit meg is tettek bővérű diákhumorral, mégis ízlésesen.
Az idő csak úgy repül, a diákok és a szerkesztők egyre mélyebbre merülnek a lapkészítésben. Komolyan vitatkoznak olyan nap mint nap előforduló kérdésekről, hogy milyen elvek szerint szerkesszenek, hogy állítsanak össze egy-egy témát, mit emeljenek ki, hogyan válasszák ki a riportalanyokat. Kíváncsian faggatják Fejős Évát arról, miként jut a rázósabb témákban nyilatkozó riportalanyok nyomára. Ő elmeséli, hogy a megjelent cikkek nyomán gyakran jelentkeznek emberek, akik szintén beszélni szeretnének a témával kapcsolatban. Egy thaiföldi riportja után, amely arról szólt, hogy arrafelé komoly „iparággá” fejlődnek a nemváltoztató műtétetek, megkereste egy férfi olvasó, aki nővé akart változni, ám az átalakítás-sorozat közben elfogyott a pénz és a segítség. Vállalta, hogy beszámol személyes kálváriájáról, Éva pedig megírta. A lapunkban nyomon követhető történet például nagy port vert föl az írott és az elektronikus sajtóban is.
 |
| Molnár Gabriellának a diákok láttán felderengett, mit érzett bölcsész korában a tanítási gyakorlaton, és nagyon jól érezte magát |
Krisztián arról beszélget, hogy fotózzuk le a kamasz nyilatkozókat. Gabiék asztalánál is arról vitatkoznak, mi lenne a leghatásosabb illusztráció az elkészült szövegekhez. Szegő András halkan dünnyögve anekdotázik, a gyerekek megbabonázva hallgatják, hogy is néz ki közelről egy Kossuth-díjas szobrászművésszel, vagy sokszoros olimpiai bajnokkal, esetleg egy filmes és színpadi szerepek tucatjában sikert aratott művésszel folytatott beszélgetés. Évi arról kérdezi a gyerekeket, ők hogyan zárnák le az anyaság első éveiről szóló sorozatát.
Zajlik a munka, egyre pontosabb kép rajzolódik ki a feladatokról, egyre több részletet ismernek meg a gyerekek azzal kapcsolatban, mivel is jár egy lap elkészítése. A közös munka lelkesedése lassan végképp elsodorja a kezdeti tartózkodást. A csengő természetesen hallgat, már a második óra felénél járunk, amikor az újságírók rájönnek, hogy a szerkesztésre szánt idő már rég véget ért, ez az órarend szerint már rég a fizikatanár fennhatósága alá tartozó idő lenne. A gyerekek arcán nem látszik bánat emiatt.
Mennyi munka van egy lapszámmal!
Az óra végén minden csapat kijelöl egy szószólót, aki elmondja, mire jöttek rá, miután egy rövid időre összedugták a fejüket a Nők Lapja szerkesztőivel. Pontosan, szépen, értelmesen fogalmaznak, aztán megnézzük, hogy is fest a valóságban mindaz, amin másfél órán keresztül közösen gondolkodtunk. Lassan búcsúznunk kell. Kiosztjuk a magunkkal hozott újságokat, ami mostantól egy kicsit az övék is. A gyerekek forgatják, nézegetik, megszámolják az oldalakat, rájönnek, hogy amin ennyit törtük a fejünket, az a heti lapszámban szereplő írásoknak csak a töredéke, és felmérik, hogy mindezt hétről hétre ugyanúgy meg kell ismételni. Ennyi munka van egy újsággal – csodálkoznak. Aztán arról faggatnak minket, hogyan lehetnének valódi újságírók. Mert megint kiderült, hogy az értelmes munka, a gondolkodás nem ijesztő, hanem vonzó a mai gyerekek számára is.
Én ezt tanultam tőlük, remélem, valami hasznosat azért mi is átadhattunk nekik. Ha mást nem, egy vidám óra emlékét és egy igazolt hiányzást a fizika óráról.
