– Tervező, diktátor, guru, sztár… melyik titulus áll a legközelebb hozzád?
– Sokáig egyikkel sem voltam kibékülve. Inkább kitaláltam a magam szakmáját, még a névjegykártyát is elkészíttettem hozzá. Az állt rajta: fazonkutató (Rejtő Jenő után szabadon). Akkoriban tényleg ez fedte az igazságot. Kitaláltam különböző ruhákat, megvarrattam, felvettem, aztán másoknak is megtetszett, jöttek az újabb ruhák, újabb megrendelések. De ez még igen messze volt, mondjuk, egy Gaultier-szalontól.
– Mert eredetileg annak készültél?
– Ugyan, dehogy! Az tény, hogy az anyagok már gyerekként is izgattak, kis bubifrizurával és rövidnadrágban például különböző tokokat varrtam a lakásban fellelhető anyagdarabokból. Aztán, ahogy az kamaszkorban lenni szokott, rajongója lettem egy együttesnek. Az Anthrax tagjai akkoriban forradalmi ruhákat viseltek, még csak hasonlót sem lehetett kapni itthon a nyolcvanas években. A bátyám barátnőjét megfűztem, hogy varrjon nekem is hasonlót. Beszereztem az anyagot, kitaláltam a fazont. Lett egy hawaii mintás bermudám, aztán ingem, nadrágom… az egyetem végén már kevés olyan ruhadarabom volt, amelyet boltban vásároltam volna.
– Iparművészetin tanultál?
– Nem voltam ilyen tudatos. A Közgázra mentem, mert a szüleim és a tanáraim azt javasolták. Hogy majd legyen jó állásom, jó fizetésem, karrierem. Az egyetem alatt jöttem rá, hogy ezek a dolgok egyáltalán nem érdekelnek. De ha már elkezdtem, el is végeztem.
– Furcsán festhettél a sok közgazdászjelölt között…
– Pontosan tudtam, hogy én soha nem leszek egy a sok öltönyös közül, aki reggelente berobog az autóján az irodájába, és éjszakáig ott gürizik. Külön világom volt, és ezt sugallta a megjelenésem is. Nálam amúgy a ruha mindig több egy anyagdarabnál. Kifejezi az érzéseimet, hovatartozásomat, gondolataimat. Az egyetemen például azt, hogy én egy más világban élek.
– Diplomaosztás után pedig…
– …időt akartam nyerni. Megpályáztam a kollégiumi nevelőtanári állást – röhögi el magát. – Haverok voltunk az igazgatóval, hát megkaptam. Remekül ellébecoltam még egy évig. De akkor már komolyabban gondolkodtam azon, hogy valamit kezdeni kellene magammal. Lassan beindult a ruhaüzlet. Az első saját darab, amelyet magam terveztem, magam készítettem és eladtam, egy lószőr mellény volt, pusztán szegecselve, ragasztva és összefűzve. Jöttek a megrendelések, én meg mentem a varrónőkhöz a kis papírjaimmal. Az adásvétel meg remekül ment, hála a Közgáznak.
– Nehéz elképzelni, ahogy a varrónőkkel a ruhákról egyeztetsz. Itt felhajtás, ott patent…
– Mára egész jól belejöttem. De mikor először megkérdezték, hogy „ott akkor fedőzzük? Itt rolnizzuk?”, csak néztem bambán, és gőzöm sem volt, hogy miről beszélnek.
– Hogyan lett az egyszeri lószőr mellényből saját üzlet?
– Egyre több ruhát készítettem, és próbáltam megtalálni a saját közönségemet. Például itt, a körúti üzletem mellett van egy tetoválószalon. Beszórtam egy-két inget, pólót, akinek tetszett, megvette. Jöttek a következők. Fogtam egy hatalmas szemeteszsákot, vittem az anyagokat a varrónőknek, aztán zsákban vissza a remélt vevőkhöz. Az akkori barátnőm beszélt rá, hogy vegyem bérbe az üzletét. Különböző haverokkal mint „befektetőkkel” belevágtunk. Közben a nevemet is egyre többen ismerték.
– Zsákokkal jártál a divatbemutatókra is?
– Az első bemutatóm emlékezetes maradt, már csak azért is, mert sikerült lekésnem. Vácra hívtak meg, hogy mutassam be az első szaténkollekciómat. Nagy kihívás volt, hiszen női ruhákat is terveznem kellett. Eddig csak férfifazonokban gondolkodtam, valahogy nem is igazán izgattak a női modellek. No, megterveztem, kitaláltam, megálmodtam az egészet, hihetetlen energiákat és pénzt öltem a divatbemutatót népszerűsítő plakátba. Aztán mikor kész lett, és levittem Vácra, celluxszal gondosan a hangfalakra ragasztottam. Marha jól mutatott – úgy öt percig, aztán jött egy erősebb szél, és a vagyonokat érő plakátom már valahol a kéményeknél járt. Rohantam utána, persze hiába, a divatbemutató közben elkezdődött, mindenki engem éltetett, én csak rohantam, a fiúk, lányok vonultak, dübörgött a zene, tapsoltak, visítottak, én még mindig rohantam… Mire visszaértem, vége is lett a show-nak.
– De a Herczeg-ruhákat mindenki megismerte.
– 2000-ben döntöttem el, hogy inkább a saját nevemen népszerűsítem a kollekciókat. Ekkoriban tudatosult bennem is, hogy ez akár kenyérkereső foglalkozás is lehet. Már nem volt szükségem üzlettársakra, egyedül vittem a boltot. Saját üzletem lett itt a körúton, egyre többen jöttek, és keresték a ruháimat. Lassan a média is megtalált.
– De gondolom, nem a Modern Talking…
– A Back II Black adta meg a kezdő lökést. Hatalmas sikert arattak a nyolcvanas évek diszkó- és funkyvilágát idéző szaténok, amelyeket a koncertjeiken viseltek. A Hooligans a másik nagy kapcsolat, őket még Szerencsről ismerem. Egyik zenekar hozta a másikat, az a harmadikat. Ma már sokan konkrét elképzeléssel keresnek meg, de arra is bőven akad példa, hogy én találom ki a csapat stílusát.
– Ránézel egy emberre, és tudod, hogy mit kellene viselnie?
– A ruhák általában úgy készülnek, hogy az jár a fejemben, vajon én mit viselnék szívesen. Ha körbenézel a boltban, csak olyan cuccot látsz, amelyet én is hordanék, vagy hordok is. Ezért is tervezek főleg férfiruhákat, ezekből sokkal nagyobb a hiány. Alig találni egy-két boltot, ahol egy merészebb darabot látni. A nők sokkal könnyebb helyzetben vannak.
– Hogyan tovább? Saját szalon Milánóban, Párizsban, Londonban?
– Talán nem hangzik túl trendinek, amit mondok, de engem ezek a dolgok egyre kevésbé izgatnak. 2001-ben megtértem, és ez alapvető változásokat hozott az életemben.
|
Még több sztár! |
– Elmeséled?
– Egy buliban voltam a haverokkal. Nem éppen tisztán, de arra azért pontosan emlékszem, hogy odajött hozzám két lány, megfogták a kezemet és mormoltak valamit. Valami imádságfélét? Alig értettem. Kérdeztem, hogy kik vagytok? Keresztények. Aztán bementem a mosdóba, és hirtelen valami éles fénysugár vetült rám. Ha filmen látnám, talán én is azt mondanám, hogy ez egy kicsit hatásvadász jelenet, de tényleg így történt. És akkor valami végérvényesen megváltozott. A szívembe a szeretet költözött.
– A ruháidra meg a keresztek?
– Harminchárom évesen megterveztem a krisztusi kollekciómat. Ezek a ruhák már egyértelműen kifejezik a világképemet. Szeretet és hit. Bevallom, nem is érzem azóta jól magam a bőrömben. Érzem, hogy ez a tervezés, ezek a ruhák nem képesek kifejezni azt, amit mondani akarok a világnak. Ha valaki meglátja a feliratot, hogy LOVE, már kérdezi is: „Ez most a szerelemre utal? Vagy buzi vagy? És ez a kereszt? Jehova? Gyülis?” Én viszont nem akarok többé utalgatni, célozgatni, magyarázkodni, ezért elindítottam a honlapomon a blogomat. Újra ráéreztem az írás örömére.
– Főállásban blogíró?
– Akár így is mondhatjuk. Nagy sikere van, és talán azért, mert én őszintén elmondom a véleményemet a világról. Arról a világról, amelyben élek, amely sokaknak ismeretlen. Ha bekerülök, mondjuk, egy tévéadásba, akkor arról olvashatnak, hogy mi is zajlott igazából a háttérben. Hogy miként próbál megélni manapság egy magyar divattervező. Milyen is ez a körülajnározott, hazug sztárvilág.
– Azért te sem mondasz nemet a média felkéréseire.
– Miért is mondanék? Nekem ez reklám, szórakozás, tapasztalat. De határozottan szelektálok azért. A legutóbbi főzősműsorban is kifejezetten jól éreztem magam, annak ellenére, hogy néhányan megbántottak. De nem vagyok haragtartó. Mondom, én komolyan veszem azt, hogy szeresd felebarátodat…
– És a női felebarátok? Szerelmek?
– Ezen a fronton még nem sikerült megkomolyodnom. Most éppen újra a szórakozós korszakomat élem, éjszakánként enyém a világ, aztán reggel már nem is érdekel az egész. Ez tart még egy ideig, aztán tutira megcsömörlök. Elkezdek vágyni egy normális kapcsolatra, találkozom egy bűbájos lánnyal, szerelem, séta kéz a kézben, esti közös vacsorák, együtt alvás, együtt kelés, aztán ahogy telnek a hónapok, újra rám jön majd a bulizhatnék. Olyan ez, mint a libikóka. És folyamatosan próbálok középen egyensúlyozni.
