 |
| Békés Emőke |
A kórházba izgatott várakozással érkeztem. Annának volt fogadott orvosa, de szülésznőt nem választott. Dúlaként megnyugtatónak érzem, ha van módom előzetesen megismerni a szülésnél jelen lévő összes kísérőt. A várandósság ideje alatt az apával is, az orvossal is találkoztam, de azt nem tudtam, hogy ki lesz az a szülésznő, aki majd a vajúdás óráiban Anna mellett lesz.
A szülőszobára a szülőkkel együtt csöngettünk be. Az ügyeletes szülésznő a felvételi procedúra után kedvesen megmutatta, hogy hol öltözhetünk át. Bemutatkoztunk egymásnak, majd a szülőszobába kísért minket. Készségesen behozta az anya által kért vajúdólabdát, és arra biztatott engem, hogy szóljak bátran, ha bármire szükségünk lenne.
Közel három órán át voltunk zavartalanul együtt, Anna, a párja és én. A vajúdás gyönyörűen haladt. Anna, elmerülve a vajúdásban, teljesen a teste jelzéseire hagyatkozott, és többféle pozíciót is kipróbált. Táncolt a zuhany alatt, négykézlábra állt, a vajúdólabdán hintázott vagy a férje nyakába kapaszkodott. Egyértelmű volt, hogy a függőleges testhelyzetekben érzi magát a legjobban.
Alig hallottuk, amikor az orvos megérkezett és bekopogott. Csendesen, szinte suttogva köszönt be, épp csak annyit közölt, hogy már itt van. Nem akart zavarni, az ajtó előtti asztalnál adminisztrált, és onnan fülelt. Csak akkor jött be a szülőszobába, amikor Anna hangjai már egyértelműen jelezték, a kitolási szak közeledik. Leült egy székre és figyelt. Nem tett semmit, és ezzel a legtöbbet, amit csak tehetett. Tisztelettel és türelemmel kísérte az anyát, hogy végig tudjon menni azon az úton, amelyre a vajúdás hullámai sodorták. Csak akkor beszélt, ha az anya ránézett. A válasza mindig egyetlen mondat volt csupán: „Meg tudja csinálni, Anna, csak az érzéseire figyeljen!” – mondta. Egyetlen jó mondat, amely a pozitív üzeneten kívül újra és újra megerősítette Annát abban, hogy mekkora szerepe van az ösztönös cselekvésnek.
A baba nem könnyen haladt át a csontos medencén. De jött, szépen, lassan, és Anna minden lehetséges módon segítette őt. Különböző testhelyzetekben, a saját teste által diktált tempóban engedte a babát. Egyszer csak felállt. Jobb oldaláról a férjére támaszkodott, baljára pedig az orvost kérte. Az összehúzódások alatt teljes súlyával a vállukra nehezedett, és terpeszben, félig guggolva tolt. Én szemben velük, a földre helyezett matracon ültem, és figyeltem őket.
Nagyon megfogott a látvány. Az orvos dúlává vált! Tisztelettel, odaadóan, magától értetődő természetességgel támogatta Annát. Több évtizedes szülészi múlttal a háta mögött a nem kis fizikai igénybevételt is vállalva hosszan, türelemmel tartotta az anyát.
Lefényképeztem őket. De a kép, ahogy a két férfira támaszkodva Anna a legnagyobb biztonságban áll, fénykép nélkül is örökre megmarad bennem.
Emberség. Ez a szó is eszembe jutott, ahogy néztem őket. Valami olyat tapasztaltam, aminek természetesnek kellene lennie, mégis így, ilyen szereposztásban még sosem láttam a szülőszobán.
A kisbaba pontban este nyolckor, teljes háborítatlanságban, sírás nélkül érkezett meg, szülei legnagyobb örömére.
Odakinn közben eleredt az eső, de odabenn minden és mindenki derűs volt.
