A sztárok sminkese, és akit megihletnek a sztárok

– Látszott már gyerekkorotokban is, hogy micsoda tehetségetek van?

Móni: – Nagyon kreatív gyerekek voltunk, nem mondhatnám, hogy unatkoztunk. Kriszta az idősebb, így én mindig őt akartam utánozni. Ha ő stewardess akart lenni, akkor én is. Így visszaemlékezve úgy rémlik, hogy ő sokkal jobban rajzolt, mint én…

Kriszta: – De engem inkább az emberi haj érdekelt. Fodrász szerettem volna lenni, talán azért is, mert édesapánknak volt egy fodrászkelléküzlete. Egy időben az volt a vágyam, hogy szobafestő legyek. Az ecset engem ilyen szinten érdekelt akkoriban. Anyu megengedte, hogy lemázoljunk egy háromlábú asztalt, és attól elképesztően boldogok voltunk.

– Melyek voltak első lépések a pályátokon?

Móni: – Festő szakra jártam a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába, de az első évek kimerültek abban, hogy a külsőségekkel foglalkoztam. Borzasztóan akartam, hogy mindenki tudja: képzőművésznek készülök, és ezért állati elvont ruhákban jártam. Az egyetemet Milánóban végeztem, szobrász szakon, majd Görögországban folytattam a tanulást, ott főleg márványt faragtam. Nagyjából tíz évet húztam le külföldön, ami minden szempontból óriási tapasztalat. Voltak kiállításaim is, kaptam elismeréseket, mégis úgy éreztem, hogy itthon van dolgom, így hazajöttem.

Kriszta: – Én kozmetikusiskolába jártam, egy akkor nagyon divatos, elismert szalonban tanultam, Vizy Évánál, ahol akkoriban Sipos Zita is dolgozott, akiknek nagyon sokat köszönhetek. Első sminkversenyeimen ők indítottak el. A szalonba járó nagy színésznők, modellek sminkjeit mindig áhítattal bámultam, talán ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy a kozmetikusi munkánál a sminkelés még izgalmasabb. Így szépen lassan átcsúsztam erre az útra, de nem bántam meg. Mikor elindultak itthon a kereskedelmi televíziók, az RTL Klubhoz kerültem. A csatorna legelső napján már ott dolgoztam, és azóta is ez a fő munkahelyem.

Luciano Pavarottival

– A fotók tanúsága szerint világsztárok is elismeréssel adóztak már a tehetségeteknek. Hogy kerültetek kapcsolatba velük?

Móni: – Mindig is lenyűgöztek az olasz operák, különösen José Carrerasért rajongtam. Egy este kitaláltam, hogy készítenék neki egy kottatartót. Más nem volt otthon, lenyúltam anyu nyújtódeszkáját, azt faragtam ki. Tudtam, hogy Carreras éppen a Scalában énekel, ezért odavittem. Sikerült összehaverkodnom az egyik portással, aki elintézte, hogy személyesen adhassam át az ajándékomat. A világhírű tenor nagyon közvetlen volt, és úgy tudom, hogy az egyik házában őrzi ma is a művemet. 1996-ban egy ismerősöm szólt, hogy kiállítást rendezne zenei témájú munkáimból Modenában, Luciano Pavarotti éttermében. Naná, hogy boldogan vállaltam, így találkoztam vele is.

Kriszta: – Itthon is több világsztár gyönyörködhetett már a húgom munkáiban. Például Michael Jackson, akinek a budapesti öltözőjét díszítették a művei. Akkor barátkoztam össze Jacko személyi titkárával, az ő asszisztense voltam abban a pár napban, míg itt voltak. Egy nap megkérdeztem, vajon Jackson engedné-e, hogy közös fotót csináljak róla és a kislányomról. Egy óra múlva már a sztár szállodai szobájában voltunk, és az én kis Dorkám boldogan mosolygott mellette. Közvetlen volt, minden allűrtől mentes, kedvesen mosolygott, és beszélgetett velünk pár szót. Életre szóló emlék marad, és bevallom, megkönnyeztem a halálát.

Michael Jacksonnal

– A hazai sztárok közül kit tudnál kiemelni? Ki a kedvenc arcod?

Fotó: Bársony Bence

Kriszta: – Az elmúlt évek alatt szinte mindenki ült a kezeim között, aki a hazai közéletben számít. Nem tudnék egyvalakit kiemelni, de olyanok vannak néhányan, akikkel a munkakapcsolat barátsággá változott. Ábel Anita például az egyik legjobb barátnőm lett, és Zoltán Erikával is bensőséges a viszonyunk. Ami számomra nagy elismerés, hogy Medveczky Ilona a kegyeibe fogadott. Féltem tőle, mikor először kellett sminkelnem, de annyira kedves, őszinte ember, hogy rögtön összebarátkoztunk. Kétszer is nyert már egyiptomi utazást egy tévéműsorban, és mindkétszer engem vitt magával. Emellett az is nagy kihívást jelent, amikor transzvesztitákat sminkelek: egy férfiarcot kell szép nővé varázsolnom. Többször volt már ilyen jellegű munkám, és mindig nagyon élveztem. Mégis az jelenti számomra a legnagyobb elismerést, amikor a sminkelés befejeztével a vendégek belenéznek a tükörbe, és teljesen el vannak ájulva maguktól, hogy milyen szépek lettek. A munkám során volt már arra is példa, hogy világsztárokkal dolgozhattam együtt. Egy Magyarországon forgatott angol mozifilm vezető sminkese voltam, egy másik alkalommal pedig Gabriella Sabatinit is festettem.

– Móni, a műveidet nézve úgy tűnik, erős kötődésed lehet a komolyzenéhez és a költészethez is. Sorakoznak itt a portrék. Hogyan választasz magadnak múzsát?

Móni: – Azt nem tudnám pontosan megfogalmazni. Ha valami vagy valaki elvarázsol, akkor elkezdek rajta gondolkozni. Ez általában hosszabb idő, hiszen sokáig foglalkoztat, míg végül nekiugrok megcsinálni. Nem is tartom ezeket portréknak, sem illusztrációknak, hiszen olyan munkákról beszélünk, amelyek számomra olyanok, mint egy személyes találkozás, merthogy ebben mindketten benne vagyunk, ami által egy harmadik dolog születik.   

– Nem félnek a pasik egy olyan nőtől, aki vésővel dolgozik?

Móni: – Nőiesnek semmiképpen nem mondanám ezt a munkát. Biztosan van bennem valami tudat alatt, amivel bizonyítani akarom, hogy én nőként is képes vagyok erre. Emelni kell súlyos köveket, fadarabokat, fúrni-faragni, vésni, csiszolni, sokszor a bőröm alatt is festék van, vagy műgyanta. Ilyenkor nem érzem magam túlságosan vonzónak, de nem hiszem, hogy emiatt elmenekülnének előlem a pasik. Eleve főként olyan emberek körében mozgok, akik hasonlóan élnek, mint én, ezért nem sűrűn kell elmagyaráznom, hogy mivel jár a munkám.

– Nem kértek még fel arra, hogy taníts?

Móni: – Milánóban kértek, de akkor már fél lábbal Görögországban voltam. Főleg az tartott vissza, hogy úgy gondolom, nem lennék jó tanár. Nagyon jó mestereim voltak, és tudom, hogy olyan szinten képtelen lennék továbbadni a tudást, rosszul meg minek.

– Kriszta, mit gondolsz szakértői szemmel a magyar nők sminkelési szokásairól?

Kriszta: – Nem hiszem, hogy az én tisztem lenne másokat megítélni. Ritka az, mikor egy olyan nőt látok az utcán vagy bárhol, aki úgy festi magát, ahogyan neki az a legelőnyösebb. Egyáltalán nem pénz kérdése ez, egy alapkészlettel akár öt perc alatt fel tud magára dobni egy napi sminket bárki. Jó érzés, mikor akár civilek is azért keresnek meg, hogy személyre szabott tanácsokkal lássam el őket.

– Szobrászként mi a csúcs, amelyet most itthon el lehet érni?

Móni: – Én nem ebben a kategóriában gondolkodom, hanem inkább abban, hogy saját magam számára mi a csúcs, amelyet el lehet érni. Merthogy tele vagyok tervekkel, ötletekkel, legszívesebben reggeltől estig dolgozom. Igazából az a vágyam, hogy a saját munkáimból olyan szinten tudjak élni, hogy közben ne azon kelljen gondolkoznom, miből fizetem ki a következő havi rezsimet. Éppen most fejeztem be egy munkát, ahol egy épülő társasház homlokzatára készítettem szobrokat. Sajnos ritka az ilyen felkérés, pedig lépten-nyomon épülnek a jellegtelen házak, és olyan kevés kellene ahhoz, hogy feldobják valamivel. Kár, hogy nincs erre igény. Természetesen a megrendelésre készülő munkák mellett folyamatosan dolgozom a saját elképzeléseimen is, amiből aztán majd szeptemberben megint szeretnék egy önálló kiállítást a Boulevard & Brezsnyev Galériában.
  

– Használjátok egymás tehetségét?

Móni: – Hogyne! Engem mindig Kriszta sminkel, ha olyan helyen kell megjelennem, ahol ez fontos.

Kriszta: – Nekem pedig amellett, hogy a lakásom falát az ő munkái díszítik, nagyon nagy mázli, hogy van egy húgom, aki akár villanyt is tud szerelni, ha kell.