A XIX. századi szüfrazsettek odafigyeltek a részletekre. „A fűző jóval ártalmasabb, mint a kerékpár!” – fogalmazta meg az a Kate Sheppard, aki Új-Zélandon sikeres mozgalmat indítva vívta ki a nők számára a világon először a választójogot – épp 124 évvel ezelőtt. Fogalmazhatunk úgy, hogy egy menő bringás volt az, aki elindította ezt a remek dominót a földkerekségen, amelynek hatására a magyar nők is választhatnak (jövőre például), már nem szenvednek hátrányt – ebben biztosan nem.
Különféle korlátozásokra azért ma is vannak ötletek,
gondoljunk csak a „műveltségi cenzusra”, amely időről időre felmerül, vagy a „Hát ma már bárki választójogot kaphat?” kérdésre. Igen, bárki. És milyen jó!
A korai szüfrazsettek is tudták, hogy már önmagában a választási rendszer hatással van a nők politikai aktivitására. A többségi választási rendszerek gyorsabb és élesebb politikai konfliktusai például nem kedveznek a női képviseletnek, míg az arányos rendszerek mellett – úgy tűnik – szívesebben mennek szavazni a nők.
Szüfrazsettek tüntetnek London utcáin a szavazatjogért 1912-ben (Fotó: Getty Images)
De ez a Sheppard! Érdemes megnézni, hogyan indult a mozgalma, mert annyira zseniális! 1885-ben amerikai mintára alapító tagja volt a New Zealand Women’s Christian Temperance Unionnak (Új-zélandi Nők Keresztény Antialkoholista Egyesülete). Politikai közösségük brandjét olyan témák nyilvános kritikájával erősítette meg, mint a fogamzásgátlás vagy a válás utáni gyermekfelügyelet kérdése. (Nahát-nahát. Semmi sem változik?!) És láss csodát: 1893. szeptember 19-én mindössze két férfi szavazatán múlt, hogy átengedték a kezdeményezését. Igen, egy forradalmi lépésben: a nőkre is kiterjesztették a választójogot. Ezért egy kicsit közös ünnepnek érzem a történteket, ti, nők, és mi, férfiak közös ünnepének, a „ti” ügyeiteket pedig a „mi” ügyeinknek is. Hiszen már akkor is voltak szövetségeseik az egyenlőség híveinek a „férfioldalon” is. Szerencsére 124 éve is voltak olyan férfiak, akik nemcsak „a négy fal között” értettek egyet abban, hogy mindenkit egyenlő jogok illetnek meg biológiai nemétől függetlenül, de a nyilvánosság előtt is vállalták véleményüket.
Eltelt több mint száz év, de a nők még mindig nem kapják meg a munkájukért járó bért; jelentős részük alpári verbális támadásokat kénytelen elviselni nemcsak az utcán, de a parlamentben is, és Magyarország nem ratifikálta az isztambuli egyezményt, mert… Mert?
Talán a család „egységét” félti ahelyett, hogy az erőszakot elszenvedő nőket támogatná. Nagyon fontos lenne, hogy a női választók preferenciáit az ilyen témájú politikai teljesítmény is meghatározza. A választójog elnyerése a tekintetben is érdekes, hogy azóta a nőknek vajon mennyire sikerült olyan témákat beemelniük a politikába, amelyek kifejezetten őket érintik.
Csak ködös tudásunk van arról, hogy melyik aktuális népvezért miért utasítanak el vagy miért támogatnak a nők. Az mindenesetre érdekes, hogy a nők a férfiaknál jobban átlátnak azokon a próbálkozásokon, amikor a hangulatuk befolyásolásával próbálják megszerezni a szavazataikat. A Donald Trump megválasztása utáni vizsgálatokból például kiderült, hogy a szexista megjegyzések miatt az amerikai nők igenis büntették a jelenlegi elnököt, és kevesebben szavaztak rá. Igaz, hogy a Hillary Clinton által megjelenített karakteres nőtípussal még a demokraták jelentős része se tudott voksot érően azonosulni – ha hihetünk a politológusok magyarázatainak. A napjainkban megjelenő könyvéből, reméljük, pár dolgot ezzel kapcsolatban is megtudhatunk majd.
A közvélemény-kutatások ritkán foglalkoznak külön a női szavazókkal. Annyit tudni a TÁRKI vizsgálatából, hogy a nők inkább a baloldali pártokra adják voksukat, vélhetően azért, mert ezek azok a pártok, amelyek a munkahelyi és a családi teendők összeegyeztetésével kampányolnak. Ez az összefüggés valahogy már nem működik a teljes társadalomban.
Hillary Clinton és Donald Trump választási vitája (Saul Loeb-Pool/Getty Images)
Az Iránytű Intézet felméréséből tudjuk, hogy a bejutási küszöb környékén egyensúlyozó pártok női támogatása kiugró, ami azt tükrözheti, hogy a racionalitásuk nem olyan egyirányú, mint más társadalmi csoportoké. Azaz mernek kockázatot vállalni annak érdekében, hogy a legkisebb kompromisszumot kelljen megkötniük saját politikai álláspontjuk képviseletekor. Tehát inkább választanak egy olyan pártot, amely nem biztos, hogy bejut, ha azt látják, hogy az pontosabban kifejezi politikai akaratukat.
Egy lényeges kérdés itthon: egy nő vajon a családpolitikában tapasztalható változások alapján dönt, amikor az urnához járul, vagy fontosabb számára mondjuk egy párkapcsolati erőszakot megelőzni próbáló egyezmény ratifikációja?
Rengeteg információ vár értékelésre jelenleg a női szavazók attitűdjeit tekintve. Talán készülnek is ilyenek – nem feltétlenül a nyilvánosságnak. Európai szinten viszont egyre több a nyilvános adat, így hamarosan többet tudhatunk arról, hogy mit gondolnak a nők például az egyre népszerűtlenebb Emmanuel Macron szociálpolitikájáról vagy a hétvégén szinte biztos befutónak számító Angela Merkel teljesítményéről a migrációs válság csúcspontja után. Érdekes lehet, hogy hányan tüntettek a közelmúltban tervezett abortuszszigorítás ellen például Lengyelországban azok közül, akik talán korábban még a kormánypártokat támogatták szavazatukkal. Igaz-e az a feltételezés, hogy a brit nők többsége nem lépett volna ki az EU-ból, és ha igen, akkor milyen okokra vezethető vissza ez az álláspontjuk?
Nagyon nagyot téved az, aki a nőket ma homogén masszaként kezeli, ne adj isten, lekezeli. Több múlik rajtuk, mint gondolnánk – és nemcsak a mindennapokban. Az is biztos, hogy Új-Zéland az első választójogi kiterjesztés óta is egy idegesítően boldog helynek tűnik.
