(Emlékezetem szerint azt az előadást még Oláh Gusztáv tervezte, és talán ő is rendezte; vagy Nádasdy Kálmán?) Mindjárt az elején a sziklás, vad, sötét tájra befut a királyfi, Tamino herceg, nyomában a tüzet okádó kígyó vagy sárkány. Látjuk és átéljük megmenekülését, majd álmélkodhatunk az Éj királynőjének felbukkanásán – köpönyege a csillagos égbolt; aztán a vidám Papageno, a tollba öltözött madarász eleven, színes, ugrándozása, hátán a nagy kalitkával és a sok madárral… A gyerekek lenyűgözve nézték, és mindent értettek, vagy ha nem is értették, de érzékelték, hogy ki kicsoda, és jól tudták követni a cselekményt. A rabszolgák rabszolgák voltak Sarastro birodalmában, a hófehér ruhás papok papok. Lehetett tudni, hogy mikor hol járunk. Vadállatok – tigrisek, oroszlánok, medvék – szelídültek meg a szemünk láttára, a fuvola hangjára, és mulatságos volt a színesbe öltözött rabszolgák lenyűgözött tánca, amelyet a csöngettyű szavára jártak el. Tamino és kedvese tűzön és vízen mentek át sértetlenül, mert a varázsfuvola megvédte őket. Elbűvölő volt a három kisfiú, emlékszem, hogy utolsó áriájuk közben a kislányom még könnyezett is. Most unokáimat – kései unokáimat – vittem el az Erkel Színházba. Tizenegy és tizenhárom évesek. Szeretnek színházba járni. Unatkoztak. Én is. Nem értettek semmit. Én se értettem volna, ha nem ismerem töviről hegyire az operát, de még így is néha zavarba jöttem, hogy hol is tartunk. Sziklás tájnak, sötétségnek, tűzokádó kígyónak, a csillagos eget magára borító Éj királynőjének nyoma sincs, hogy csak a legelejét idézzem. Tizennyolcadik századi szalonban vagyunk, ahová beszalad egy tizennyolcadik századi elegáns ember, és énekelni kezd. A színpadon felépített páholyokban tizennyolcadik századi nézők ülnek. (Ezek a nézők néha felállnak, és hirtelen – de ezt csak én tudom – belőlük lesz Sarastro népe vagy a papok kórusa.) Az elegáns ember összeesik, szikrák repülnek be a szalonba, majd bejön egy hölgy polgári gyászruhában. A szikrák jelzik annak számára, aki tudja, hogy valahol a távolban lehetett egy tűzokádó szörny. (Egyébként tűzijátéknak nézi az ember.) Az egyszerű, koronázatlan, palásttalan hölgy az Éj királynője. De ezt is csak én tudom egyelőre. A három fiú szólamát három nő énekli takarásból, miközben a színpadon apró gyerekek (két lány és egy fiú?) futkosnak. Nincsenek vadállatok. A hölgyek és urak, többnyire nekünk háttal fordulva, nyeles maszkot (valószínűleg állatmaszkot) emelnek egy pillanatra az arcuk elé, de ezt csak én látom. Nem megszelídülnek a fuvola hangjára, hanem unalmasan táncolnak. Nem tűzön és vízen mennek át a hősök sértetlenül, hanem egy gerendán egy pislákoló tűz fölött (minek ehhez a varázsfuvola?), illetve a süllyesztő valami kerti tóba viszi le őket, ahol az egyik lenéző statiszta folyton mutatja, hogy úszkálnak a tóban(!), amelyből aztán szárazon kiemelkednek. Nem akarok hinni a szememnek. Egyetlen ember ne lett volna a színpadra állítás környékén, aki értette volna, hogy itt miről van szó? Monostatos motoros bőrdzsekiben van, ki tudja miért (talán mert a motorosok rossz emberek?), de egészében konszolidáltan viselkedő, idősebb úr. Azt hiszem magamról, hogy modern vagyok, láttam civilruhás Shakespeare-t – és nagyon tetszett –, de itt mi az egésznek az értelme? Valamiféle rosszul értelmezett “eltávolítás”? “Kérem szépen, a tizennyolcadik század embere még olyan naiv – netán hülye – volt, hogy ilyesmikben gyönyörködött. Most mi megnézzük, hogy hogyan néztek ők annak idején afféle szalonelőadásban, házi kivitelben ilyesmit…” Hát kérem: nem volt naiv, sem hülye, és nem így nézték. Tudták, hogy ez a zseniális mű is az ember és a világ mélységei felé vezet bennünket. Mit tehetnénk mi, szülők és nagyszülők, hogy gyerekeinket ne fosszák meg a mese kínálta igazság felismerésének élményétől, ne lopják el tőlük nyomorúságos értelmezésekkel a művészetet? Rosszul látom? Eljárt felettem az idő?
Válasz:
Én is láttam jó tíz éve gyerekeimmel egy másik Varázsfuvolát, ugyancsak az Erkel Színházban, és hasonló csalódás ért. Mert eredetileg, még ifjúkoromban én is a maga által idézett, Oláh Gusztáv-féle lenyűgöző, magával ragadó, egy percig sem unalmas meseelőadást láttam az Operában. (Az én Erkel színházbeli előadásomban Sarastrót megfosztották hófehér ruhájától, papjaival együtt, és barna kámzsába bújtatták, talán antiklerikalizmusból, vagy ki tudja…) Biztosan nagyon nehéz azt megrendezni, amit a zseniális Mozart és a nagyon tehetséges Schikaneder együtt találtak ki, de én is biztos vagyok benne, hogy ezt a gyerekek élveznék. Az a nagy baj manapság – már az iskolától kezdve –, hogy a művészetet valamiféle feldolgozni való műveltségi anyagnak tekintik (Márai szerint a nyárspolgár néz így a művészetre), és mindig újra elfelejtik, hogy a művészet: élmény. Élmény, amely felveri az életörömöt…
Mit is kellene tennünk, ha gyerekeinket lépten-nyomon megfosztják ettől az élménytől? (És a képernyők többnyire csak rossz pótlékát kínálják…)
Tanácstalan vagyok.
Illetve, csak az jut eszembe, amiről már sokszor beszéltünk, de manapság nem lehet elégszer: mi meséljünk otthon gyerekeinknek, mi énekeljünk velük, netán mi zenéljünk velük, ha csak egy fésűvel is, amelyre selyempapírt feszítünk, vagy éppen fedőkkel, csöngettyűkkel, egymáshoz ütögetett fa- vagy fémdarabokkal, furulyákkal, sípokkal… Mi csináljunk, mi gyakoroljunk otthon gyerekeinkkel és unokáinkkal művészetet – legyen bábszínházunk, amelyben nem a felszerelés a lényeg, hanem hogy megjelenítsünk bábokkal vagy bábnak használt tárgyakkal valamiféle történetet, cselekvéssort!–, miközben nem szűnünk meg keresni azokat az alkalmakat, amikor talán mégis átélhetik a gyerekek is, hogy mit is jelent egy valódi, jó előadás vagy koncert, közös élmény, amelyet a mesteri fokon is túljutott nagyok – ma is még sok ilyen nagy művészünk van! – nyújthatnak nekünk.
