Karibi koktél

(Kattints a képekre a nagyméretű változatokhoz!)

Ki is vagyok én valójában? Mi az, ami érdekelheti belőlem az olvasókat? ….huhuhú, de nehéznek tűnik ez a feladat!Egy biztos: nők lapja c@fe szerkesztőjének születtem 30 évvel ezelőtt, csak nagyon nagy utat és komoly kitérőket kellett tennem, mire ide eljutottam.

Első gondolatom az volt, hogy leírom mi mindennel foglalkoztam a pörgős színészvilágtól az állandó éjszakázós krupiéskodáson keresztül az unalmas, irodában ülő telemarketinges munkáig, országonkénti bontásban sztorikat mesélve tárom föl magam, de már gondolatban 20.000 karakternél tartottam, s kezdtem úgy tűnni, mint egy nagyképű strigulázó, aki otthon a világtérképen gombostűket szúr azokba a fővárosokba, ahol 3 percet eltöltött egy gyorsétteremben.





Így egyetlen országot tartottam meg, ami nagyon közel került a szívemhez, ahol a „trözsjúzerek” által R.Brigiként ismert munkatársammal és barátnőmmel voltam, és ami a mai napig a legnagyobb élményeim egyike, a Dominikai Köztársaság.






A télikabátom a fejem felett van a csomagtartóban, és egyelőre elképzelhetetlennek tartom, hogy csak órák kérdése és nemsokára rövidnadrágban és egy kistrikóban sétálgathatok január közepén a trópusokon. Fél éves szerződéssel a zsebemben, mint party-vonal operátor. Az országról szinte semmit, a munkáról keveset tudok. A lényeg, hogy minél hosszabb ideig kell szóval tartani a telefonálót. Leginkább férfiakat és azokat a hölgyeket, akik ismerkedni szeretnének a party-vonalon keresztül. Háát… Érdekes, de mindez mégiscsak a Karib szigetek egyikén, aminek hangulata a bounty reklámokból lehet ismerős.





A munkaidő után pedig ki az épületből, süt a nap, szól a merengue, vár ránk a tenger a déligyümölcsök, a karibi koktélok és a helyi barátok, gyönyörű fiúk – némelyik a plakátról lépett le, olyan hihetetlenül szép – az utca -, az egzotikum a furcsaságok, érdekességek, és az éjszakai szórakozóhelyek latin-amerikai módra.






Európai lány soha nem kaphat annyi bókot életében, mint ott egy átlagos napon. A nálunk ciki-számba menő felkérések egy-egy táncra, ott ismeretlenek. Akár az utcán is. Mindenhol szól a zene. Egyszerre többféle ugyan, de stílusban közel állnak egymáshoz. Eleinte furcsa, hogy dübörög a salsa a buszon, majd felszáll egy utas, vállán hordozható magnóval, benne Julio Iglesias szívbemarkoló szerelmi vallomása, szintén nem halkan. Ekkor a sofőr hátranyújtja „vendégeinek” a rumosüveget, amit rendre mindenki meg is húz, a maga vérmérsékletének megfelelően, majd vissza a vezetőnek, aki kiissza az utolsó kortyig, és kirepíti az üveget az ablakon.






Elérkezünk a Guaccara Taina nevű volt indián barlangba, ami jelenleg a legsikeresebben működő zenés-táncos objektumnak számít. Reggelig sokat nem pihenünk, majd zuhany, és indul a munka hajnal 5-től. Nagy halál, de itt vagyok Dominikán!






Jaj, mennyi mesélnivalóm lenne még, de ha egyszer bemelegszem, nincs megállás. Ahányszor belegondolok, nagyon vágyódom vissza.

De szerencsére sikerült úgy férjhez mennem, hogy szabadjegyünk van a repülést tekintve. A drága személyi edzőnk, S. Ervin kötötte be a fejemet tavaly októberben, s megígérte, hogy megmutathatok neki mindent, ami ott zajlik, s amiről 6 éve be nem áll a szám.


Cikkek, amiket szívvel-lélekkel ajánlok

Capoeira
A nyelvi tehetség felismerése