Menyasszony vagyok, mégis hódítani akarok

Kedves Soma!

Már régóta töröm a fejem azon, hogy hogyan is tudnám megfogalmazni a problémámat, de ez idáig nem volt elég bátorságom senkinek (még a legjobb barátomnak) sem elmondani azt, hogy mi is bántja a lelkem.

Egy fiatal (23 éves), csinos lány vagyok, tele tervekkel. 2,5 éve van egy komoly kapcsolatom, ami egy barátságból alakult ki. Mára szerelemmé teljesedett és úgy érzem, mellette boldog vagyok. A párom egy csodás ember. Szerető, gondoskodó férfi, aki a lehető legtöbb dolgot tesz meg értem/értünk – a boldogságunkért. A tenyerén hordoz. Álmodni sem mertem volna soha jobb férfit magam mellé. Szerelem a javából.

Igaz, hosszú út vezetett ez idáig. Távolságtartó, óvatos és az érzéseimet sokszor elhallgató voltam a kapcsolatunk elején. Rengeteg energiába, erőfeszítésbe telt, míg eljutottunk idáig. Korábban (néha most is) sokszor megfordult a fejemben, hogy esetlegesen beleeshetek abba a hibába, hogy a túlzott óvatosságom miatt megcsal, mert nem elég boldog velem, vagy talán „rigolyásnak” tart. Hősiesen bevallom, ezt soha nem mertem neki megemlíteni, hogy ilyesmi megfordul(t) a fejemben. (Bár, miért is tettem volna.) Sportoló. A lányok mindig körbezsongták. Nem tartottam róla soha, hogy tud komoly, hűséges, őszinte férfi lenni. Ha korábban (barátként) felmértem őt és a kapcsolatait, nem tűnt felelősségteljes, komoly pasinak. A korábbi barátnőinél fontosabbnak tartotta a sportot, a barátokat, a baráti összejöveteleket, a különböző programokat. Ez nem volt másként a kapcsolatunk kezdetén sem, de úgy érzem engem ezekből soha nem akart kihagyni. Én – pusztán engedékenységből, felmérve azt, hogy nekem nincs helyem ott, nélkülem jobban érzi magát- nem tartottam vele. Meghagytam a saját terét. Bennem mindeközben ott motoszkált az, hogy félreléphet. (És ez egyre csak erősödött bennem. Valahogyan el akartam nyomni magamban, megoldást találni rá. Talán máshol, mással, máshogyan…)

Egészen mostanáig gyötört ez a dolog, ugyanis megtörtént, amire álmomban sem számítottam. Megkérte a kezem… Legnagyobb megdöbbenésemre a következő szavak hagyták el a száját: szeretlek; komolyan gondolom; a legszebb nő vagy az életemben; veled szeretnék élni; gyereket, közös jövőt remélve… 26 éves. Nem számítottam erre tőle. De, a szavaiban és a tetteiben azt éreztem, ő ezt igenis meggondolta, megfontolta, és így akarja. Igent válaszoltam, de nem érzem magam elég biztosnak a házasság dolgot illetően. Valami nincs egészen rendben velem. A korábbi bizonytalan érzelmi helyzet jellemezte időszakban (1 évvel ezelőtt) találkoztam valakivel, aki fenekestül felforgatott bennem mindent. Jóképű, korombeli, kedves, vicces. Egyszerűen imádnivaló. Találkozgatunk. Baráti viszonyban vagyunk. Felszínesen. Ő ugyanis többet érez irántam, mint barátság, de ezt leküzdve próbál a közelemben maradni. Mint barát. Teljes mértékben barátságként kezelem a kapcsolatunkat, de valami mégis más. Valami különös érzés fog el, amikor mostanában a közelében vagyok. Vonzódom hozzá, de úgy érzem, sőt kijelenthetem, nem szeretem. Szerelmes a jelenlegi páromba vagyok, és ez miatt sem közeledem hozzá, „úgy”. Pedig tudom magamról, hogy ez az a dolog, ami miatt nem vagyok biztos abban, hogy készen állnék a házasságra. Néha gyengének, magányosnak érzem magam, és olyankor eszembe jut az, hogy ennek nem kellene így lenni… Ott van „ő”, a barát, aki ilyenkor el tudná velem feledtetni ezeket az érzéseket. Néha megkívánom. De, soha nem éreztem magam annyira gyengének, hogy megtegyem a „rossz lépést”. Hiszen nem lenne bátorságom hozzá. Gondolatban eljátszom, mi lenne ha…?! Általában mindig addig jutok, hogy Jézusom! Hiszen én menyasszony vagyok! Komoly kapcsolatban élek és őrülten szeretem a párom. Tett soha sem követte a gondolatokat. De, mégis bűntudatot érzek. Korábban a párom miatt aggódtam, hogy esetleg megcsalhat, erre tessék… feleségül venne, én pedig mit művelek?!

Kérlek, adj tanácsot, mert szükségem lenne rá, hiszen egy komoly „dolog” előtt állok és teljesen tanácstalannak érzem magam. Szerelemből mennék férjhez, de ha erre gondolok, mindig valamiféle megbánás tör fel bennem… (a barátot illetően)

Köszönöm válaszod!

A tanácstalan „ara”

Kedves – most már tanácsot kapó – ara!

Együtt érzek veled, a vívódásod igen sok energiát emészt föl, nem könnyű helyzet. Tulajdonképpen az egyik legklasszikusabb, úgymond „pszichodinamikai” helyzetben vagy: jelenleg az ösztön viaskodik a felettes éneddel.
Sigmund Freud – a pszichoanalízis szülőatyja – a következőképpen fektette le működésünk alapjait:

Van az ösztön – ezt ő „id”-nek nevezte el –, szerinte ebből is a legerősebb a szexuális ösztön. Ez hajtja az embert. Szerinte ez a legfőbb hajtóerőnk. (Később más pszichológusok azt állították, hogy a hatalomvágy, illetve az értelemvágy ezeknél dominánsabb hajtóerő, de ebbe most nem megyek bele.)

Szóval van az ösztön, ahogy József Attila megírta: „Ehess, ihass, ölelhess, alhass…”, a másik oldalon pedig ott van az úgynevezett „superego”, azaz a felettes én. A kontrolláló, „jól nevelt” én, amit a szülők, társadalom, vallás, stb. belénk nevelt. Hogy milyennek „illik”, „kell” lenni ahhoz, hogy megfelelj a környezeted elvárásainak. Ebben a folyamatban a szocializáció nagyon fontos, gondoljunk csak bele abba az apró ténybe, hogy mennyivel másképpen gondolkodik egy ausztrál bennszülött törzs tagja, egy vallásos arab, vagy mondjuk egy eszkimó, ahol az asszonnyal hálás az első éjszaka jogaként megilleti a vendéget.

Tehát valamennyiünk „superegó”-ját meghatározza az, hogy milyen korba, társadalmi rendbe, családba stb. születünk bele. És a kettő között van az úgynevezett „ego” (a pszichológiában ez sok szempontból mást jelent, mint az ezotériában vagy akár a keleti vallásoknál). És az ego folyamatosan balanszíroz az id és a superego között.

Erről szól a te „derbid” is. Az ösztönöd afelé visz, ami neked jó, ami örömöt, élvezetet okoz, a superego meg azt mondja, amit a társadalom megtanított neked: egy menyasszonynak testben-lélekben illik hűségesnek lennie. Igen, csakhogy a léleknek ez nem „elég”, mint tapasztalod…

Nos, kedves ara, elkezdődött a felnőtté válás folyamata! Vagyis döntünk, és a döntéseinkért magunknak kell felvállalni a felelősséget. És van egy jó hírem: az ösztön-ego-szuperego küzdelme egy életen át tart! (Kivéve azokat, akik végképp megöregszenek és bezárulnak.)

Bizonyos szempontból a mai nőknek (és persze férfiaknak is), sokkal nehezebb, mint az előző generációknak volt. Ugyanis az ezredfordulóval elkezdődött az individualizáció, a spirituális felébredés kora. Anyáink, nagyanyáink idejében egy huszonhárom éves lány, ha még nem volt feleség (és lehetőleg már anya is!), akkor vénkisasszonynak számított. Nem volt „lacafaca”, egyéni út, önismeret, ki vagyok én és mit akarok stb., pontosan meg volt szabva, mi a nő (és a férfi) feladata, mettől meddig terjedhet a „szerepszemélyiség repertoárja”, vagyis mit tehet, nem tehet, mit kell és nem szabad tennie. A kommunizmus és a bigott vallás, társadalmi rend mind ugyanazt hirdette: ne gondolkodj, ne kételkedj, majd mi megmondjuk neked, hogy helyes, hogy csináld! (Orwell: 1984).

Most viszont az egyéni öntudatra ébredés, az önismeret korába belépve itt van a szabad akarat megélésének lehetősége. Már nem várja el tőled a társadalom, hogy huszonhárom évesen feleség és anya legyél. (Sőt!) Egy öntudatra és önismeretre törekvő ember számára már a szülők elvárásainak való megfelelni akarás sem irányadó, és szerintem ez így helyes. Úgyhogy egyedül maradtál, és épp ez a lényeg, mert csakis ezen az úton lehetsz spirituális értelemben véve is felnőtt ember. Bárki bármit is mond, te fogod meghozni a tetteidhez vezető döntést, és senkire nem mutogathatsz majd, hogy „miatta”.

Hogy mi a helyes döntés, mit akar a lelked, mi a te utad, csakis te tudhatod! Ott van a válasz belül, meg kell tudni hallani. Amiben én tudok neked segíteni, hogy átadom a technikámat, amely segít a belső hang meghallásában. Úgy neveztem el, hogy „bumerángtechnika”, ennek részletes leírását megtalálod a site-omon, az „Írások” link alatt ( www.somamamagesa.hu ).
Bármi is legyen a feltett kérdésedre a válasz, amelyet meghallasz, kívánok hozzá bátorságot és erőt, hogy azt tedd, amit tenned kell. A lemondáshoz is bátorság és erő kell, a bevállaláshoz is. Az elfojtás a legrosszabb választás, az érzelmek transzformálásához rengeteg megélt tapasztalat kell. Bár ez viszonylagos, de a leveledet végigolvasva úgy érzem, te még egy sok szempontból tapasztalatlan nagylány vagy. Nem baj, így is van rendjén, nagyon fiatal vagy még! Úgyhogy miért is kell ilyen sietve vőlegény-menyasszonyosdit „játszani”? Mért kellene, mért olyan fontos ilyen fiatalon megházasodni?

Nézd csak meg kívülről: mikor is kérte meg a kezed a barátod? Amikor elkezdtél más után is érdeklődni. Hiába nem mondod ki, a „húzd meg, ereszd meg”, a vonzás-taszítás törvénye akkor is működik, a szavak e téren semmit nem számítanak. Ahogy Bizet Carmenjének Habanera áriájában is hallhatjuk: „Mert a szerelem, mint a lepke, oly csalfán ágról ágra száll, hogyha kergeted, elhagy messze, de hogyha nem, rád talál.” Ahogy elkezdtél távolabb lépni tőle, egyből érdekesebb, vonzóbb lettél. Így is van ez rendjén, ez a törvények törvénye. (Bár pillanatokra olyan is van egy párkapcsolatban, amikor egyforma „távolságra” vannak egymástól…)

Az, hogy meghagyod neki a saját terét, nagyon okos döntés! Bárkivel is legyél az életben, jegyezd meg: ez alaptörvény egy jó kapcsolathoz! Mindenkinek meg kell hagyni a saját terét, idejét, szabadságát! Viszont az, ahogy elkezdtél rá féltékenykedni, tipikus példája annak az elhárító mechanizmusnak, amelyet a pszichológia úgy hív: introjekció. Vagyis mivel egy darabig (még most is, de már egyre kevésbé) a saját érzéseidet nem akartad, vagyis féltél meglátni, ezért belevetítetted a kedvesedbe. Hiszen te szeretnél mással lefeküdni, de mivel ezt még kimondani is sok lenne magadnak, ezért „dobtad rá” azt, hogy ő akar megcsalni. Ez is az önismeret része, önmagunk analizálni tudása… Hát igen, ebből a szempontból is nehezebb lett az embereknek, de csakis így van esély arra, hogy alvó gyermekemberekből felébredt felnőtté váljanak.

Azt kell megérezned, hogy a felnőtté válásod személyre szabott útján mi az a tapasztalat, amelyet be kell vállalnod magad előtt, hogy hű légy önmagadhoz. Ugyanis a valódi hűség csakis az önmagunkhoz való hűségből fakadhat.

Azt kérdezed, hogy mit művelsz? Semmi rosszat. Tapasztalsz, hogy megismerd saját magad. Teljesen normális, hétköznapi és emberi, ami veled és benned zajlik, most kóstolgatod magadat, az életet. És mivel még kevés a tapasztalatod, nyilván egy csomó helyzetben nem is tudhatod, hogyan reagálnál adott helyzetben. Rengeteg érzés van, amelyet még nem ismerhetsz és ami még felfedezésre vár. Ilyen ez is, amit ez a fiú, a több mint barát fölhozott benned. Azt írod, nem szereted, csak éppen „kedves, vicces. Egyszerűen imádni való. Néha megkívánom. De soha nem éreztem magam annyira gyengének, hogy megtegyem a »rossz lépést«.” Vagy annyira erősnek…

Fejlődésünk ezen a tanulóbolygón folyamatos küzdelemmel jár. Kemény dolog szembenézni magunkkal, hiszen mindannyian követünk el hibákat, de hát ez is így van rendjén, úgyhogy fontos, hogy magunknak is megtanuljunk megbocsátani. Hiszen mindig azt tesszük, amire épp képesek vagyunk.

Soma Mamagésa