A lebegő falu hallatán az ember fantáziája menten szárnyra kap, és minimum Ázsiába képzeli magát, lelki szemei előtt pedig már látja is a bambuszból emelt óceáni kunyhót, a hozzá kikötött kis kajakot és megannyi egzotikus kiegészítőt. Persze nem kell elhagyni az országot ahhoz, hogy ilyen mesében legyen részünk, elég bepattanni az autóba, majd Komárom-Esztergom megye felé venni az irányt, annak déli részén található ugyanis az ország egyik legizgalmasabb építménye, a Bokodi-tóra épült kis horgászfalu, amit a köznyelvben csak úgy hívnak, hogy a bokodi lebegő falu.
Az eredetileg hűtőtónak szánt tavat még az 1960-as években létesítette az Oroszlányi Hőerőmű Vállalat, és mivel a hulladékhőnek köszönhetően soha nem fagyott be, a horgászok hamar felfedezték maguknak, sorra húzták fel a vízre a színes kis házikókat, és nem bánták, hogy festői panoráma helyett a hőerőmű látványa tárul eléjük.
A lebegő falut GPS nélkül megtalálni nem könnyű, se tábla, se kiírás nem jelzi a kíváncsi turistának, merre induljon el – talán nem véletlenül: a vízre épült látványosság nemcsak megannyi, olykor busszal érkező bámészkodót vonz, sokan ezt a helyet választják esküvői fotózáshoz, lánykéréshez, romantikus piknikhez, de forgattak itt már videóklipet is. Nem csoda hát, ha a sok ideérkező próbára teszi a tulajdonosok türelmét, ez az oka annak, hogy egyre több mólóra került fel már rácsos kapu, míg számos telekhatárt szögesdróttal, lánccal vagy riasztóval felszerelt kapu véd az illetéktelenektől.
A színes házikók híre nem csak itthon kelt szárnyra, külföldön is híre ment: 2014-ben a Bing kereső háttérképe lett az egyik itt lőtt fotó, 2016-ban pedig a Daily Mail írt úgy a településről, hogy Felejtsd el a Maldív-szigeteket: gólyalábakon álló, lenyűgöző lebegő falu Magyarországon.
A látványos fotók készítői, ha megfordulnak, ez a látvány fogadja őket.
Október közepére rég megáll itt az élet: nemcsak a turisták maradnak el, de a házikókon is súlyos lakatok lógnak, és ha a hátam mögött nem hallanám egy építkezés hangjait, és nem menne el néhány autó, azt hinném, egy lélek sem lakik itt – pedig ez nem más, mint az az áldott béke és csönd, ami a környéket még a hírneve előtt jellemezte.
Sajnos az ideérkező turistákról nemcsak a plakátok és a helyiek tudnak mesélni, de azok a szemétkupacok is, amiket maguk mögött hagynak. Üres flakonok, sörösüvegek, zacskók és műanyag halmok rondítanak bele a mesés látványba.
„Idegeneknek belépni tilos!” – a magas rácsok pár éve kerültek fel a stégek elejére, amikor az első mesés – legtöbbször a Photoshop áldozatává váló – fotók elkezdték bejárni a világhálót.
Aki egy csésze kávé vagy egy finom ebéd reményében érkezik a tópartra, az jobban teszi, ha becsomagolja ezeket magának.
A partot a horgászok kis bódéi tarkítják.
A felszólítást azért is érdemes komolyan venni, mert néhány stégen besétálni nem veszélytelen.
A festői látványt kicsit aláássa a „megfáradt” kerti bútorok látványa, ugyanakkor pont ezek a részletek teszik végtelenül emberivé, természetközelivé a helyet, mintha az ember nem is akarná mindenáron elfoglalni ezt a partszakaszt.
Bármerre sétál itt az ember, kényszeresen a mobilja és a fényképezőgépe után nyúl, hogy megörökítse a színek, a szimmetria és a különleges formák egyvelegét, amelyek nemcsak évszakról évszakra, de napról napra változnak.
Nem lehet nem észrevenni, micsoda gazdag és színes madárpopuláció él itt, amelynek egyedei a horgászokkal békés együttélésben osztoznak a természet e csodás foltján.