A tél végi nagy leárazásban ismét bebizonyosodott, hogy gyerekruhát nagyszerűen tudok vásárolni. Profin, mondhatni. Tizenötször végigjártam a leárazott ruhákat, mérlegeltem ár-minőség-használhatóság szentháromságban, majd bódultan vásároltam. Jövő télre vásároltam ruhát a fiamnak. Bátor vagy, mint egy oroszlán, és botor, mint egy strucc. Bezzeg magamnak nem vásárolok ilyen lelkesen. Ruhát semmiképpen, könyvet talán. Kedvem éppen lenne néhány dögös ruhához, csak az alakom nem olyan, hogy ruhát kellene vásárolnom.
Igen-igen, nem kellene vásárolnom, pörölök magammal a pénztár előtt, meg 46-os ruhát nem is vagyok hajlandó. De ez a póló nem is negyvenhatos, érvel bal vállamon a Vásárlás Démona. Kihagyhatatlan ajánlat. L-es. Nem tudom megpróbálni, vitatkozik Jobbik Énem, mert a gyerkőc is itt van velem. Babakocsiban. A póló most úgy állhat rajtam, mint az a bizonyos búvárruha. Viszont a kedvenc márkám, a kedvenc színem – és akciós.
Megvettem. Ösztönzőnek. A tervek szerint tavasszal már hordani fogom. Nincs mese, se pardon. Napi tíz felülés a penzumom. Szerencsére a szülés utáni farkaséhség elmúlt, de a jó leveseket annyira megszerettem – és valószínűleg hozzá is öregedtem a jó levesekhez –, hogy menthetetlen vagyok. Egy jó tányér levesért eladom a fele királyságom. A másik gyengém a közeli biobolt fetával töltött palacsintája. A kedvencem. Mit kedvencem? Egyenesen függő vagyok. Egyik nap a vadrizses gombócra fanyalodtam, csak káposztával töltött palacsinta volt, k betűs zöldségeket pedig nem eszem a szoptatás alatt, és a rizses gombócot ugyancsak nagyon megfelelőnek találtam. Májashurka-íze volt.
Azt hiszem, hogy beszerzek néhány vega szakácskönyvet, bár ezt azután jelentettem be, hogy anyu hozott házi hurkát és kolbászt, és a férjemmel szinte összevesztünk az utolsó falatokon. „Úrinői picsogás”, mondták kórusban. Pedig amióta megszületett a fiam, és a nagymamák beszálltak az ellátmányozásunkba, túl sok húst eszem. Legalábbis szerintem. Éppen ezért elhatároztam, hogy amikor én főzök, hanyagolom a húst. Azt azonban tisztán látom, hogy a salátán és főzeléken túli világ számos felfedeznivalót tartogat számomra. Íme a tökéletes indoklás a könyvvásárlásra. Mert akárhogyan is csinosítom, megint könyvet veszek. Mániám. A férjem azzal sem tud elrettenteni, hogy költözéskor majd nekem kell cipelni a könyveket. Egyszerűen nem hiszem el, hogy velem cipeltetné a könyveimet.
Egyébként saját készítésű húsmentes ételeim két slágere a sárgarépa-főzelék, amelyhez a sárgarépát tilos reszelni, csak „karikásan” jó, és a zöldborsófőzelék. (Mondom, hogy szükségem van arra a szakácskönyvre.) A tökéletes borsófőzelék receptjét a minap megtanultam anyutól, pedig éveken át próbálkoztam különböző receptekkel. A titok vérlázítóan egyszerű: rántással és tejjel készül, meg kevés pirospaprikával.
A tökéletes anyák tudnak jó borsófőzeléket készíteni.
A konyhatündérkedésen kívül próbálkozom nőies lenni, de hiába a fodrász és a kozmetikus, anyásan lepukkantnak érzem magam. Önbizalmamat nem növeli, hogy a hajam is hullik. Hormonális változás, tudom. Igazából a hajkérdés csak fésülködésnél üt szíven, illetve akkor, amikor a fiam magabiztosan belém kapaszkodik, belém, azaz a hajamba, majd egy maroknyi haj marad a kezében. Abban a kezében, amelyet két másodperccel később a szájába próbál tömködni.
A fiam mellett nem érzem magam leharcolt anyának. Ha velem van, ragyogok, és a világ végére is eltolom a babakocsiját. Néha, ha sokat alszik, mert most már sokat alszik, ha jól bekajál, éjszaka kilenc-tíz órát is húzza a lóbőrt, de a nagy hancúrok után nappal is pihenget néhány órát, és akkor nekem nagyon hiányzik. Az első húsz perc vidáman telik el. Szintet léptem, már csak kétszer nézem meg, hogy lélegzik-e, majd a második húsz percben űr támad körülöttem, és ötpercenként nézegetem az órát, hogy mióta alszik. A harmadik húsz percben erőt vesz rajtam a fáradtság, de fülelek, vajon felsír-e, a kiságy nyikorgott-e, és eszembe jut, hogy el kellene mosogatni. Általában meggyőzöm magam, hogy a mosogatás megvár, és tíz esetből kilencszer az alvást válaszatom. Egy óra múlva riadtan ébredek – mert hiába mondogatták, hogy nem fogok jól aludni, én olyan nagyokat alszom, mintha nem lenne gyerekem. Mintha csak én lennék. Mintha semmi más nem lenne a világon, csak én, sőt álmom feketeségében még azt is el szoktam felejteni, hogy én létezem.
A szívem a torkomban dobog, odarohanok a kiságyhoz, természetesen már kidolgoztam a halk rohanás technikáját, a takaró alá csúsztatom a kezem, és figyelem, ahogy a fiam lélegzik. Olykor egyszerre ébredünk. Ilyenkor Zsombor végtelen diszkréciójáról és figyelmességéről tesz tanúbizonyságot. Nem sír, nem nyüszög, boldog mosollyal fogad.
Nem tudtam elképzelni, hogyan lehet kitalálni, mit akar egy négy hónapos, de Pocókámat könnyebb olvasni, mint egy könyvet. A legszemléletesebb példa, hogy játszik a kiságyában vagy a játszószőnyegen, majd amikor elunja, nyugtalan „eeee”-zéssel hív magához. Egyre többet dumál, külön hangsora van az örömnek, az éhségnek és a fáradtságnak, de ezek elmagyarázhatatlanok.
Szülés után pár héttel a szomszéd néni megjegyezte: „Nincs igazság!”, amikor a fiamról kérdezett, és én meséltem. Valószínűleg gutaütést kapna, ha most mesélnék Zsomborról. Lekopogom. Semmi sem tortúra. A mutatóujját cuppogtatja, és imádja a fürdést, az evést, a játékot, a zenét, még azt is, amikor én énekelek neki, a babakocsizást, az öltözködést, és igen hősiesen bírja az orrszívást is. Az orrszívó berregésére legszívesebben elfutna, kalimpál egyet a pelenkázón, de amint azt mondom, hogy „ugye, milyen jól áramlik a levegő, a finom levegő”, már vigyorog is. Azt hiszem, hogy tökéletes lenne a világ, ha nem lennének pulóverek. A pulóvereket nem szereti.
Egyre okosabb. Már akkor elkezd vigyorogni, amikor dobálásra lendítem. Legújabb felfedezése a cuppogás. Legtöbbször a család nőtagjai jelenlétében cuppog, és csibészesen mosolyog, amikor nekem el kell magyaráznom. A gyerek nem éhes, csak szórakozik, tetszik neki az új hang. Zsombor nem éhező kandúr cica. Négy hónaposan 71 cm és 7220 g. A tanácsadáson a doktor néni is megerősítette, hogy a gyerek ügyes, okos, szép, és nem mellesleg átlagon felül fejlődik. A boldogságtól tíz centiméterrel a föld fölött jártam, mert nincs is jobb annál, mint amikor az ember lányának a gyerekét dicsérik.
