Nagyon szívesen mondanám azoknak a lányoknak (nőknek, csajoknak, asszonyoknak, ki-ki húzza alá a legtalálóbbat), hogy a gyerek nem változtatja meg az életet. Megváltoztatja, de kevésbé fájdalmas, mint ahogy azt elképzeltem. Van lemondás is, bár ha erről kezdek el beszélgetni gyermekem apjával, leszáll a lila köd, és egyszerűen nem lehet vele értelmesen tárgyalni. Meg nem értett szavunk, ez az anyai lemondás. Ő arra gondol, amikor lemondásról beszélek, hogy nem tudok utazni, nem tudok hetente háromszor moziba menni. Nekem az anyai lemondás ezen része nem váratlan, erre készültem. Nehezebben veszem az akadály azon részét, hogy nem fürödhetek akármikor, nem ehetek akármikor, nem ülhetek le szusszanni egy kicsit, amikor a Fül fent van, mert foglalkozni kell vele. Arról pedig szó sem lehet, hogy iszom egy kávét, és utána majd intézem az intéznivalót. Azonnal kell, és mindent. Szóval második lettem önmagam számára is, de azt hiszem, a természet ezt is jól elrendezte, néhány lázadást leszámítva könnyen vehető az akadály.
A megváltozott élet nem azt jelenti, hogy innen vége mindennek, lőttek a mozinak, a csajos délutánoknak vagy a fodrásznak és a kozmetikusnak. A megváltozott élet azt jelenti, hogy még jobban meg kell szerveznem az életet. Nem lazsálhatok, mert ha kiengedem a gyeplőt, akkor az élet a gyorsvonat sebességével robog el mellettem, és ez rettentő gondolat. Én ettől félek a legjobban. Hogy az élet lehagy, elhagy, és ott találom magam slamposan, fáradtan és üresen.
A pasi (férj, uracska, ember, ki-ki húzza alá a számára legtalálóbbat) csak hazatelefonál, hogy „drágám, ma másfél órával később megyek haza, mert beülünk valahova a srácokkal, és megiszunk egy sört”. És akkor a pár hónapos anya bájos hangon feleli neki, a lehető legtermészetesebben, hogy „menj csak, és érezd jól magad”.
Azonban ha én akarok elmenni, akkor egy héttel korábban időpontot egyeztetek életem párjával, felvésem a család összes fellelhető naptárába, hogy csütörtök este hat óra, MIRI-KIMENŐ. Természetesen piros betűkkel, mert ünnepnap, amelyet várok, amelyre készülök.
Minta egy félmázsás cementeszsákot pakolnék le. Nem kell állandó készenlétben lenni, valaki más figyel a gyerekemre. Könnyű vagyok. Bár a vámot megfizetem rendesen.
Izgulok pénteken, szombaton, vasárnap, hétfőn és kedden, nehogy közbejöjjön valami. Szerdán elkezdem szorgalmasan gyűjtögetni az anyatejet, gyötröm magam a mellszívóval, mert a tej már beállt, a gyerek el is fogyasztja az aktuális adagokat szinte az utolsó cseppig, idilli állapot, de a „kamrakulcs” nálam van, nem lehet otthon hagyni a Cafatfüllel. Nem tudok úgy elmenni, hogy nincs elég anyatej, nehogy a gyerek éppen az apja karjaiban adja elő az éhező, örökké éhes és ezért hisztis kisgyereket. Később, ha a gyerek nagyobb, gondolom, annyit változik a helyzet, hogy két hónapra elegendő készleteket fogok felhalmozni a csemete kedvenc vacsorájából. Minél kevesebb feszültség, annál jobb.
Már hétfőn megveszem a férjem kedvenc csokiját. Szerdán este óvatosan felhozom a témát. Felteszem a kérdést hites uramnak, hogy „ugye, holnap időben hazaérsz?”. Szerencsére Zsombor születése után az ég egy taoista szerzetes nyugalmát osztotta ki nekem, legalábbis ha arról van szó, hogy a férjemmel egyeztetek kimenőidőpontot. Ezért akkor sem robbanok szét az idegtől, amikor egyetlen szerelmem ártatlanul visszakérdez: „Miért?” Angyali türelemmel válaszolom, hogy „azért, mert megbeszéltem a csajokkal: elmegyünk moziba”. „Tudtam ám”, válaszolja erre az én uram, de egyáltalán nem nyugtat meg.
Csütörtökön háromnegyed hatkor talpig glancban állok. Tulajdonképpen az egész napom arra ment el, hogy elkészüljek. Reggel kezdődött. A reggeli etetés után, amikor Cafatfül visszaaludt, gyorsan megmostam és beszárítottam a hajam, kilakkoztam a körmöm. A déli etetés alatt majdnem elaludtam, annyira álmos voltam, de amint a csemete szeme lecsukódott, lábujjhegyen felpróbáltam a ruhásszekrény minden egyes darabját. Csendben sikítoztam: alakom még mindig nem a régi. Délután énekeltem, verset mondtam és gügyögtem a gyereknek. Játékokat mozgattam, berregtem, tapsoltam, és magam is alig hittem el, hogy csupán két és fél óra volt, sokkal-sokkal hosszabbnak tűnt.
Úgy időzítem az etetést, hogy a büszke apa az alvó gyermeke mellett legyen felvigyázó. Tehát akkor, amikor kilépek az ajtón, a gyerek alszik, egészen addig, amíg vissza nem érek.
A zökkenőmentes élet titka csupán abban rejlik, hogy ne menjek el hosszabb időre, mint a két etetés közötti idő. Természetesen a lefejt anyatej ott van a hűtőben, amikor hazaérek, beteszem a mélyhűtőbe, jó lesz ínséges időkre – vagy egy másik kiruccanáshoz. Vésztartalék.
A szabad este felhőtlen, a film jó, a könnyűség fenséges, igaz, a mobilomat úgy szorongatom, mint egy szerelmes tini, aki nem akar lemaradni az új pasija szerelmes hívásáról.
