„A Kispesti Egészségügyi Intézetben, lánynevén SZTK-ban jártam. Labor: sorszámhívó, nem kell ácsorogni. Kedves betegfelvevők, akik mosolyognak. Egyikük kijött az aktuális idős betegért, és bekísérte a laborba, hogy ne várakozzon a nehezen mozgó, idős asszony. Gyorsan bekerültem a – láthatóan nyugdíjas kort meghaladó – véremet vevő egészségügyi dolgozóhoz. Kedvesen mosolygott, elmondta, hogyan juthatok a leletemhez, és ellátott jótanácsokkal. A beutalómhoz időpontot kérni a betegelosztóba mentem. Mosoly, kedvesség és problémamegoldó gondoskodás fogadott. Még mindig időpontért a gasztroenterológiára mentem. Frissen festett emelet. Tisztaság. Kedves, mosolygós asszisztensnő, talált nekem meg idénre időpontot. ( Mert orvoshiány miatt minden telített, de valaki épp lemondta). Az már csak hab a tortán, hogy a büfés mosolygott, és isteni finom pogácsát adott. Így is lehet! Köszönöm mindenkinek!” – írta Zsuzsa ismerősöm a Facebookra.
Kálmán nem jár túl gyakran sem orvoshoz, sem kórházba, így aztán nem is tudta, hová és hogyan kell bejelentkeznie, mikor megbetegedett. Meglepetésére sokan siettek a segítségére.
„Bevallom, még a háziorvosomat is csak szökőévente látom, igazán nem is ismerjük egymást, de ez nem zavart egyikünket sem különösebben. Mostanában azonban egyre gyakrabban és egyre jobban fájt a vállam, és a feleségem unszolására elmentem hozzá. Alaposan kifaggatott, kivizsgált, majd beutalót adott a reumatológiára. Mindezt gyorsan, kedvesen, határozottan. Az asszisztensnője türelmesen elmagyarázta, hogyan jelentkezzek be, mire számítsak, és kérték, hogy jöjjek vissza a leletekkel. Egy hétre rá kaptam időpontot, ahol nagyon pontosan behívtak a rendelésre, zökkenőmentesen ment a betegellátás. Egy nagyon normális pasi megvizsgált, készült röntgen és ultrahang, és alaposan megbeszéltük töviről hegyire, hogy mi lehet a probléma. Nem éreztem azt, hogy le akarnak rázni, alaposak voltak, és nagyon szimpatikusak. Persze, ettől még nem fogok minden héten orvoshoz menni, de őszintén megvallom, nagyon jó élmény volt, sokkal rosszabbra számítottam!”
Zoliék a gyerekosztályon lepődtek meg, ahová kétségbeesetten rohantak a vérző és síró lányukkal.
„Azt hiszem, ez minden szülő rémálma: a gyerek leesett a szüleimnél a fáról, nem tudott lábra állni, dőlt a vér a fejéből meg a lábából is. Ezerrel rohantam vele az ügyeletre, ahol szó nélkül azonnal behívtak minket, és míg a doktor néni elbűvölte Annát, és egy pillanat alatt elcsendesítette, addig az asszisztensnő minket vigasztalt. Kedvesek voltak, annyira, hogy gyakorlatilag jókedvűen mentünk a műtőbe, mert Anna arcát össze kellett varrni, a lábát pedig begipszelték. Néhány órával a beérkezés után már készen voltunk, a gyereket haza is vihettük, mert a pár öltés miatt nem tartották bent, a gipsz pedig csak óvintézkedés volt a pici repedés miatt. Tudom, hogy hülyén hangzik, de a lányom azóta százszor elmondta, hogy szeretne újra a doktor nénivel játszani, mert annyira kedves volt, hogy hiányzik neki. Ha nem a saját szememmel látom mindezt, akkor el sem hiszem.”
Ha nektek is van pozitív történetetek a magyar egészségügyből, akkor írjátok meg nekünk!
