A nyíregyházi bár csillogó, kínálata, személyzete fölveszi a versenyt bármelyik fővárosival. Klaudia azt kérte, itt találkozzunk, itt keressem, tudni fogják, merre jár. Kérése meglepett, utolsó találkozásunkkor Dunakeszin élt, és koros barátjával az első ejtőernyős ugrásukra készültek.
– Hú! Eljöttél?! Ez nem lehet igaz! – lép hozzám, amikor felőle érdeklődöm a bárpultnál. Megölel, ömlik belőle a szó: – Bocsánat, de a telefonba nem mondtam, új pasim van. Két év alatt a harmadik! És Nyíregyháza a negyedik város, mióta elköszöntem az én élvhajhász Totyimtól – mondja, és nevet, mert tudja, miért keresem. Kérdésre nincs szükség, elég volt, hogy egy hete annyit mondtam: a kitartott nőkről írok.
– Tudtad, hogy a kitartottság nemi erkölcs elleni bűncselekmény? Nézd meg a Magyar Nagylexikont! De ha jól értem, az csak a stricikre vonatkozik, egyébként meg félreérthető, de nem ragozom… Szerinted, én mi vagyok? Kitartott? Eltartott? Élősködő? Öregekre bukó kurva? Nem! „Metresz!” Franciául, ahogyan Totyi tanította velünk, amikor ajánlgatta magát, miközben modellt ült meztelenül a műteremben, mert állni már nem bírt. Akkor ki hitte volna, hogy ő lesz az első? De ő lett, és azóta voltak páran – hallgat el.
Klaudia gondolkodik, mintha számolna, én emlékeztetem: két éve hármat mondott, ő kacag és tájékoztat, csak a tartósakról beszélt, majd folytatja:
– Imádok jólétben, munka, felelősség nélkül élni, besöpörni a bókokat, magamra aggatni ékszereket, utazgatni. A zsebemben lévő diploma nem gyűrődik, Totyin kívül egy szeretőm sem tudta, hogy grafikusművész vagyok – mondja.
Hosszan elemzi, mi miért történik. A pénzéért mindenki mást vár: az öregek beszélgetést, hogy melléjük feküdjön, és ott legyen, ha meg kell jelenni valahol. Hogy mutogathassák a barátaiknak, mint egy kincset. Azt mondja, az okosabbja – hetven fölött – már nem hajt a szexre, fél a potencianövelőktől, és ez neki jó.
– Sok pénz kell ahhoz, hogy mindig ilyen színvonalon élhessek, most kell ráhajtanom. Múlik az idő, jönnek a fiatalok, a negyvenes nő már öreg a nyolcvanas, bujálkodásra éhes bácsikának, akinek a protézise „pipihúsra” fáj. A harminc még elmegy! „Hajrá Klaudia, hajrá!”, szoktam mondani magamnak – meséli vihorászva, aztán egy milliomos ukránt emleget.
– Bélát, akinél Veszprémben éltem, kivitte a lánya Kanadába. Azt akarja, ott érje a vég, és Béla nem ellenkezett. Megértem, nyolcvanöt után ez bármikor bekövetkezhet, még egy katonatisztnél is, aki sose dolgozott. Egyedül maradtam, bánatomban elrepültem két hónap szabadságra, bejártam Amerika nemzeti parkjait. És mikor hazajöttem, vettem egy nagy levegőt, elmentem egy kolléganő kiállítására, hát mi történt? Fölszedtem az orosztudásommal egy öreget. Igen, az öreget, nem a fiát, akit üzleti útra kísért, hanem a papát, aki a nálam tizenöttel idősebb menyének akart vinni egy-két jó képet. Azt kérdezte: „Ötmillióért lehet két jó akvarellt venni?” „Talán”, mondtam neki minden nyelven, ahogyan beszélek, és a karjába zuhantam. Miatta költöztem Nyíregyházára, de sajnos, csak fél évig tartott. Megölte egy szívroham, a fia hívott föl. Aztán itt ragadtam. Megismertem egy áruházlánc tulajdonosát – dicsekszik.
Sétálunk egyet, végül beülünk vacsorázni. Klaudia pedig mesél, mesél, déltől éjszakáig, és próbál meggyőzni: ez sem bűnösebb dolog, mint a házasság melletti kilengés, a szeretőtartás, vagy a munkahelyi prostitúció, hogy ezt is lehet szeretni, tisztességgel, hivatásként űzni, akár… és fölsorol vagy tíz szakmát.
A gyengédségért
Egy szegedi hotel kozmetikájában kaptam egy mondattöredéket: „Hát így ért véget, ő csalt meg, pedig harminchárom év volt köztünk”. Ezt Nikolett, a kozmetikus mondta, amikor fizetett az előttem lévő vendég.
– Kitartottság? Eltartottság? Ezeket a szavakat, bélyegeket lerázom magamról. – mondja, mikor újra megkeresem, és erről a kapcsolatról kérdezem. – Menekülés! Ez a jó megfogalmazás. Mert a fiatal lány, aki egy idősebb, jómódú pasas karjában landol, az menekül! – szögezi le Nikolett, aki éveken át Zoltán mellett maradt.
Húszévesen volt egy barátja, akivel öt évet élt együtt, és akivel eleinte minden szép volt és jó, de egy idő után a fiú inni kezdett, és verte.
– Nehezen viseltem a durvaságát, de lekötött a munka, üzletet nyitottam egy közeli faluban, a magánéletem háttérbe szorult. Aztán egy falunapon megismertem Zoltánt. Udvarolt, szórakoztató volt, és úriemberként viselkedett, éreztem, tud bánni a nőkkel. Néhány találkozás után a barátnője lettem, mert akkora volt a szeretethiányom, hogy már fájt. Repkedtem, végre van, aki meghallgat, akihez oda lehet bújni, aki tanácsot ad, segít. A barátommal szakítottam, és az új érzésre, a totálisan más minőségű kapcsolatra koncentráltam. Zoltán hihetetlen volt! Érzelmileg kötődtem hozzá, nem a pénze érdekelt, az anyagiakkal nem foglalkoztam. Olykor nyúzott, hogy autót, házat vesz nekem, de nem kellett. Viszont a virágcsokrokat, az ajándékokat, az utazásokat elfogadtam. Ennek a kapcsolatnak köszönhetem, hogy eljutottam különböző tengerpartokra, hogy olyan szállodákban laktam, amilyeneket korábban csak katalógusokban csodáltam – mereng a múlton, és szeméből látom, szinte újraéli a nyaralások egy-egy pillanatát.
Aztán mégis azt mondja, hogy visszatekintve nevetségesnek, szánalmasnak tartja egy huszonöt éves lány és egy ötvennyolc éves férfi kapcsolatát.
– „Apapótlék”, mondták a barátnőim. Lehetséges, ez is benne volt. De benne volt az érzelmi kötődés is, hiszen nem zavart a kora, a teste, nem éreztem undort. Jó volt a szexuális éltünk. És Zoltán tanított meg az önbecsülésre, a nők jogaira. A kapcsolat pedig arra, hogy még a barátok is tudnak érzéketlenek lenni, „eljátsszák a hülyét”. Aki tudott a viszonyunkról, az sem mert kérdezni, bezárkóztak. Egy biztos: én nem vetem meg az olyan lányokat, akik ilyen helyzetbe kerülnek, mert nem ismerem az okokat. De a fő tanulság, hogy a fiatal, szép lányt is megcsalhatja egy öregember. Velem ez történt. Ezért lett vége. Ezt a mondatot hallottad, mikor először jártál nálam…
A mecénás
Sándor egy faluban él, ott teremtette meg magának a jólétét, az egzisztenciáját. Mindjárt nyolcvanéves, leszokott már a titkolódzásról, nem takargat semmit. A falujában mindent tudnak róla. Például tudják, hogy szeretője, ha úgy tetszik, kitartója volt évtizeden át egy fiatal teremtésnek.
– Tíz év kapcsolat után, most, hogy már vége, hogy egy éve nem a szerelmének, hanem nagybetűs Öregnek tart, magam sem hiszem el, miként kezdődött. Veronika a tomboló viharban állt a buszmegállóban, és én fölvettem. Bevittem a közeli városba, beszélgettem vele. Ismertem kislány kora óta. Az apja dolgozott nálam, ezermester volt, az anyja ivott, nem törődött vele. Tudtam, hogy értékes, okos gyerek, ő csinál mindent a ház körül. Akkor nem gondoltam arra, hogy én leszek a „mecénása”, hogy egymásba habarodunk – sóhajt Sándor, egy kávé mellett, a saját éttermében.
A fiatal, akkor tizenhét éves lányt a hatvannégy éves férfi gyakran fuvarozta. Egyre többet beszélgettek, mígnem bő év alatt, a negyvenhét év korkülönbség ellenére kialakult egyfajta vonzalom.
– Veronika megszeretett. Segítettem őt, biztattam, tanulnia kell, mert zseni. Biztosítottam róla, anyagilag támogatom. Hitt nekem, elfogadta a rajongásomat, segített abban, hogy újra férfinek érezzem magam, bízott bennem, hálás volt.
A faluban persze hamar híre ment a románcnak.
– Botrányok tarkították az életem, hatvannyolc évesen váltam. Volt, aki szidott, volt, aki megértett. A gyerekeim elfogadták, Veronikát, hogy együtt élünk. A falu asszonyai vén kéjencnek neveztek, ha megláttak az utcán, köptek, elfordultak. De engem nem érdekelt. Nekem az fájt, amikor Veronikát kurvázták, számítónak mondták, pedig az a lány gyerekkora óta dolgozott, különb mindnél, aki ott él a faluban – mondja meggyőződéssel Sándor. – A művésznőket lehet támogatni? Ha valaki pénzel egy énekest, színészt, az nem kitartás? A saját gyerekeim, az unokáim taníttattam, támogatom ma is, mindent megkapnak. Kinek ártottunk a szerelmünkkel? Kinek hiányzik az pár millió, amit ráköltöttem? Kinek ártottam, hogy ezt a szegény lányt elsegítettem a diplomáig, négy felsőfokú nyelvvizsgáig? – kérdezi, legyint, arca újra öreg, megtört.
Veronika most Londonban tanul, Sándor költségén, tavaly egy madridi egyetemen volt fél évig vendéghallgató. Tíz együtt töltött év, távol-keleti utazások, béke és boldogság után, a madridi utazás előtt váltak el ágytól, asztaltól… de a barátságuk örök. Az „Öreg” szerint Veronikából ismert, híres ember válik majd, és boldog feleség, anya.
– Tudtam. Kezdettől fogva tudtam, egyszer vége lesz, hiába szeret, hiába szeretem. Soha nem kívántam, hogy öregségemre velem maradjon. Előtte az élet, mire én nyolcvan leszek, ő még nem tölti be a harmincat – mondja. Maga elé néz, aztán hirtelen azt mondja: – Talán megmentettem egy falubéli részegestől, aki verné, akinek azóta szült volna néhány gyereket.
Bólintok. Minden érmének két oldala van, de Veronika sajnos, nem akart beszélni velem. Eddig, bevallom, nehezen hittem, hogy harminc-, negyven-, ötven év korkülönbséggel létezik igaz szerelem, jó szex, a Duna-Tisza között. És talán igazam volt… talán nem.
Még több az e heti Nők Lapjából:
