A téma szakértői ilyenkor mindig kifejtik, hogy ez az elanyásodás, azaz a modern női lét feladásának első állomása. Mert ugye, a gyermek eszik, az anyja eteti, a gyerek ül/fekszik a babakocsiban, az anyja meg sétál, a gyermek alszik, az anyja meg hirtelen minden házimunkát próbál ellátni, de ez egy másik történet.
Zsombor születése előtt nem volt határozott elképzelésem, hogyan fogok beszélni Zsomborról, vagy ha volt, nem emlékszem rá. Mostanság azonban rendszeresen azon kapom magam, hogy az utolsó sejtemig elanyásodtam. Igen, mi eszünk, sétálunk, alszunk, fürdünk – és így tovább a végtelenségig. Olykor még javítok és hebegek: „Mármint Zsomborom eszik, én meg etetem.” De minél tovább gondolkodom ezen a „ragozási problémán”, annál könnyebben felmentem magam. Erős kapcsolatot érzek a fiammal. Régen a bömbölő, síró, nevető gyerekek megfejthetetlen rejtélynek tűntek, azt gondoltam, jó adag szerencse kell egy ilyen kis tehetetlen csomag ellátásához. Most meg azt nem értem, hogy mit nem lehet érteni. Minden olyan egyértelmű, mint a nap. A fiam a maga módján kommunikál, és nem kell ehhez semmi ész, csak figyelem. Hiába telt el kétszáz nap a születése óta, még mindig úgy tűnik, mint a terhesség idején, amikor egy testben voltunk ketten. És én innen gyökereztetem az „eszünk, sétálunk, fürdünk”-et, és nem hiszem, hogy ez probléma lenne. Ha meg probléma, akkor majd beszélgetek vele sokat, amikor felnőtt lesz, vagy kiírja magától egy blogban, vagy elmegy pszichológusnak, és elsőként önmagát elemzi.
Úgy érzem, a többes szám használata ösztönös, és az már kismilliószor bebizonyosodott, hogy nincs annál pontosabb gyereknevelési iránytű, mint az anyai ösztön. Nekünk most ez a közelség időszaka – tudom, hogy nagyfiú, de még akkor is pici –, de majd eljön a kamaszkor, amikor nem közelségre, hanem távolságra lesz szüksége. Távolságból pedig már most is kap egy keveset, és láthatóan élvezi, ha nélkülem tölt időt a nagymamákkal vagy az apjával. Egymásra hangolódásunk azonban tény (és valószínűleg ez a emberi faj túlélésének egyik titka). Tipikus példa, hogy éjszaka, amikor kicsit nyöszörög a kiscsákó, az apja rendületlenül alszik tovább mellettem, nekem meg azonnal pattannak ki a szemeim.
| Zsombor és anyukája történetét elolvashatod az „Anya lettem!” blogban! • Katt ide! » http://anyalettem.blog.nlcafe.hu/ |
Gyönyörűséges szimbiózisunkon a napokban repedés támadt. Ráadásul a legváratlanabb helyen Zsomborfültáska elsajátította az éjszakai forgás képességét. Pár héttel korábban még úgy néztek ki a szertartásaINK, hogy az esti szoptatás után kicsit megrázogattam a gyermeket, letettem hasra, ő pedig szinte mozdulatlanul – max. fejforgatással – aludt a következő etetésig, az utóbbi hetekben ez szintén reggelre esett.
Most viszont egyre virgoncabb. Forog, kúszik-mászik, sóhajtozik, olykor nyöszörög, hangosan cumizza az ujját, no meg oldalára fekszik, beveri a fejét a kiságy rácsaiba. Egyre kevésbé van szüksége rám. Tudom-tudom, hogy mindez szükséges és természetes, de arról az apró szívzörejről beszélek, amelyet ilyenkor érez egy anya. Szinte semmiség, és alig hallható az anyai büszkeség tapsviharában – milyen ügyes a fiam –, de azért csak ott van, csak rakoncátlankodik egy keveset.
Ráadásul szempillátlan újszülöttem igéző pillákat növesztett, tehát nemcsak az anyja, de minden nő a lábai előtt hever. Mivel hosszasan elbeszélgettem magammal, és meggyőztem magam: tudom királynői helyemet fiam életében, anya csak egy van, a nők meg jönnek-mennek, ezért nem vagyok féltékeny, és lelkesen kihasználom a fiam mosolya által ütött rést a mogorvaság páncélján. Így viccesebb az élet – meg a vásárlás és a közlekedés.
Anyai fejlődésem fontos állomásain túl a fiam is száguldozva hagyja el a fontos mérföldköveket. A kenguruzás az apjával egyre nagyobb élmény. A Fül boldogságában nyüzsög, mint egy pezsgőtabletta. Nézelődik, mozog a lába és a keze. Egyébként végtagjainak mozgatása a boldogság fokmérője. Minél inkább mozog, annál boldogabb. Bevásárlásnál a bébikajáknál kicsit sikoltozik, jelezve, hogy boldog vadász, megtalálta zsákmányát. Tehát az én fiam nem fogja azt hinni, hogy a tehén lila, viszont a kaját kis üvegekből azonosítja. Sebaj, majd ezt is kezeljük. Illetve már kezeljük. KipróbálTUK, hogy nemcsak sárga, illetve sárgásbarna kaják léteznek (az anyatejet mellből kapja, nem látja, milyen a csomagoláson belül), hanem pirosak is. Meggy banánnal és rizspehellyel. Csak annyi feszültség akadt, hogy a kövekező alvásnál, félálomban bukott egy kicsit, és piros lett a lepedője. Nem azért ijedtem meg, mert okos és higgadt anya vagyok, hanem azért, mert tudtam, meggyet evett a gyerek, és a következő pillanatban már azon gondolkodtam, hogyan fog ez kijönni. Egyre praktikusabban gondolkodó anya leszek, és elalvás előtt mindennap imát mondok a mosógép és az eldobható pelenka feltalálójáért.
