– Kéred a kiflim felét? – kérdezte, miután bevettük magunkat a TV2 nyüzsgő büféjébe. Már a bemutatkozásnál is meglepett közvetlenségével, azzal azonban, hogy felajánlotta a reggelije felét, végképp összekuszálta bennem a róla alkotott képet. Olyan érzésem volt, mintha két arca lenne: az egyiket a nézőknek, a másikat pedig adásidőn túlra tartogatja.
– A képernyős szerepléseid alapján arra számítottam, hogy egy távolságtartó, hideg nővel készítek interjút, ezzel szemben egy laza, közvetlen emberrel ülök itt, aki még reggelijét is megosztja velem. Miért lehet ez a kettősség?
– Valóban jellemző rám, hogy ha forog a kamera, hivatalos stílusra váltok, bár mostanában jó úton haladok afelé, hogy igazán elengedjem magam, és egyre többet bevállaljak a képernyőn abból, amilyen vagyok. A dolog mögött valószínűleg valamiféle megfelelési kényszer lehet, amelyet csak hosszú évek alatt sikerül leküzdenem. Érdekes, hogy a gyerekekkel készített interjúknál teljesen el tudom magam engedni. Nagyon nagy a kontraszt ahhoz képest, ahogyan más képernyős szituációkban viselkedem. Távolságtartó, arisztokratikus – szokták rólam mondani, ami egyébként nem zavar. Való igaz, hogy nem én vagyok a lány a szomszédból.
– Huszonnégy évesen roppant türelmetlen emberként jellemezted magad. Igaz még ez rád?
– A gyerekek sok mindenre megtanítottak. Régen tényleg mindent azonnal akartam. Elébe mentem a feladatoknak, és mindent hamarabb kaptam meg, mint ahogy azt az életkorom indokolta volna. Már az általános iskola kezdésekor is évvesztesnek kellett volna lennem. Ugyanígy voltam az egyetemmel és az első televíziós munkával, amikor is úgy dobtak mély vízbe, hogy nem volt meg a megfelelő előképzettségem. Mivel azonban volt bennem egy nagy adag bátorság, és a fellépésem is magabiztos volt, meg tudtam győzni az akkori főnökeimet, hogy engem keresnek. Idő kellett, míg emberként is megértem a feladatokra.
– Egy korábbi interjúban azt mondtad, hogy a képernyőzés métely, amire nagyon könnyű rászokni. Te „szenvedélybeteg” vagy még?
– Én már régen kigyógyultam, túl vagyok a rehabilitáción. Lehet, hogy ez az öregedés jele, de ugyanazzal a mosollyal figyelem a fiatalabbakat, mint ahogy annak idején engem néztek az idősebb kollégák. Ma már én is úgy gondolom, hogy nem csupán a tévézésről szól az élet, vannak sokkal fontosabb dolgok is. Amikor az ember megkapja az élettől azokat a bizonyos pofonokat, rájön, mik az igazi értékek.
– Van benned diszharmónia a család és a karrier miatt?
– Alapvetően nincs, bár néha lázadok, hogy miért kell egy nőnek sokkal többet vállalnia az életben. A napom azzal kezdődik, hogy miután reggel fölkelek, megnézem, kikészítettem-e mindent a gyerekeknek, hogy el tudjanak indulni, és hagyok egy SMS-t a férjemnek, hogy milyen ruhába öltöztesse őket. Amikor pedig hazamegyek, nemcsak velük kell foglalkoznom, hanem a háztartással és a munkámmal is. De hát nem én vagyok az egyetlen nő, aki ezt vállalta, sőt csinálták már ezt a nagyanyáink is.
– Mindig megfejthetetlen talány volt számomra, hogy aki reggeli műsort vezet, hogyan tudja összerakni magát minden áldott hajnalon…
– Van egy olyan mondás a zenészvilágban, hogy a rémület összerántja a bulit. Na, pont ezt érzem én is minden hajnalban. Amikor csörög az óra, öt percig megpróbálom elhitetni magammal, hogy még alhatok. Aztán amikor újra csörög, felriadok: atyaúristen, azonnal fel kell kelnem, és elkezdek pörögni.
– Meg lehet egyáltalán szokni a korán kelést?
– Szerintem nem, legalábbis én nem tartozom azok közé, akik vasárnap öt óra tizenötkor is felébrednek maguktól. Mióta megvannak a gyerekeim, sokat változtak ugyan a szokásaim, de alapvetően későn fekvő, későn kelő típus vagyok. Olvasni például mindig nagyon szerettem, olykor hajnali kettőig, háromig is bújtam a könyveket. Manapság ez teljesen kimarad az életemből. Miután a gyerekeket lefektettem, fél tíztől éjfélig felkészülök a következő napi adásra.
– Az, hogy gördülékenyen beszélgetsz reggelente, a belső kíváncsiságnak vagy az alapos felkészülésnek köszönhető?
– Amikor adás után átmegyek a szerkesztőségbe a következő napot előkészíteni, megpróbálom magam minél alaposabban beleásni a felmerülő témákba. Ahogy aztán utánaolvasok, és egyre többet tudok az adott dologról, megjön a kíváncsiság is, és egyre jobban elkezd érdekelni. Persze vannak kedvenc témáim, melyeket izgalmasabbnak tartok, és vannak olyanok, amikhez jóval nagyobb löket kell, hogy felkeltsem magamban a kíváncsiságot. Leginkább az érdekel, hogy mások életét, élethelyzetét megértsem. Az interjúkra is külön készülök: folyamatosan tréningezem az agyamat, és próbálom modellezni, hogy milyen irányt vehet egy-egy beszélgetés, azaz számításba veszem az esetleges válaszlehetőségeket.
– Ez az analizáló szemlélet jellemező rád akkor is, amikor a magánéleti dolgaidról döntesz?
– Igen, teljes mértékben. Sokszor ez baj is, mert túl sokat agyalok dolgokon. Azt hiszem, sokkal határozottabbnak kellene lennem. Olykor nagyon könnyen kibillenek, és elkezdek töprengeni azon, hogy is vannak a dolgok. Állandó kétkedés az életem.
– Kislány korodban fanatikus Michael Jackson-rajongó voltál, még levelet is írtál az énekesnek. Felnőttként is képes vagy még ennyire intenzíven lelkesedni?
– Vannak olyan dolgok, melyekbe beleszeretek. Volt úgy, hogy három napig folyamatosan főztem, és különböző süteményrecepteket próbáltam ki. Most, hogy van egy kiskertünk, azt csinálgatom megszállottan. Előfordult, hogy még sötétben is a leveleket kapirgáltam. Borzasztóan rá tudok kattanni egy-egy dologra. Aztán amikor lecsendesül, és beépül a mindennapjaimba, már nem foglalkozom vele ennyire intenzíven.
– Erre a sorsra jutott az autóversenyzési őrület is?
– Néha előfordul, hogy elfog a hevület, de hiányzik már belőlem az a fajta fanatikus szemlélet, hogy semmi baj sem történhet velem. Lett bennem valamiféle féltés önmagam és mások iránt. Nyilván ez is a korral jár, mert már láttam egy-két dolgot az életben. Meg persze köszönhető ez a gyerekeknek, akikért felelősséggel tartozom.
