Linda 24
Középiskolás koromban négy évig volt barátom. Így utólag visszagondolva, inkább barátság volt, mint szerelem. Moziba jártunk, suli után hazakísért, együtt buliztunk. Mindenki elégedett volt, az apukám is. Nem azt látta, hogy az egyetlen lányát már az első fiú „elveszi” tőle. Soha nem is szólt semmiért. Így, utólag már értem, hogy miért nem. Biztonságban tudott, ráadásul soha, egyetlen éjszakára sem voltam otthonról távol, úgymond mindig rajtam tarthatta a szemét. Ám amikor megjelent életemben az első igazán nagy szerelem, elsős főiskolás koromban, elszabadult a pokol.
Amikor először szerettem volna nem otthon aludni, (természetesen a barátomnál), soha nem látott veszekedés tört ki. Apu nem engedett el, olyan dolgokat vágott a fejemhez, amik nem voltak igazak. Persze én védekeztem. Csúnyán összevesztünk, sírtam, anyu is sírt, tehetetlenek voltunk apuval szemben. A viták, veszekedések mindennaposak voltak, hiszen egyre többet szerettünk volna együtt lenni a barátommal. Apu nem enyhült. Anyu sokszor próbálta csitítani, jobb belátásra téríteni. Sajnos nem sok sikerrel.
 |
Amikor arra került a sor, hogy el szeretnénk menni nyaralni, akkor kezdődött az igazi háború. Végül csak anyunak köszönhettük, hogy elmentünk. Mint utóbb kiderült, nagyon sok veszekedésbe, álmatlan éjszakába került, hogy ezt kibulizza nekünk. Azóta is hálás vagyok neki. Apuval sokáig nem voltunk éppen a legjobb viszonyban, de anyu elérte, hogy szelídült a kapcsolatunk.
Azóta persze már értem apu viselkedését, hiszen csak azt viselte nagyon rosszul, hogy már nem tarthat ellenőrzése alatt, hogy már nem ő az egyetlen férfi az életemben. Az elszakadást anyu nélkül soha nem tudtam volna megoldani, elviselni. Anyu soha nem mondta, hogy puhítja aput, soha nem mondta, hogy ő kiáll mellettem, csak szép csendesen intézkedett. Azóta is nagyon szoros köztünk az a bizonyos kötelék.
Gábor 28
Amit én a húgom mellett végigéltem… Az nem volt semmi! Két évvel fiatalabb csak nálam, így kb. egy időben kezdtünk el csajozni-fiúzni. Amikor megjelent az első pasi a színen, apám nagyon nyugtalan lett. Bezzeg az én barátnőim miatt soha nem izgatta megát, de szegény Klári, amikor hazahozott valakit, utána állt a bál. Ha csak négyen, a szűk család voltunk otthon, az én barátnőimet mindig dícsérte, de szegény Klári fiúit állandóan csak ócsárolta. Mondanom sem kell, hogy a húgom ezért rám is haragudott, tehát mindenki közt megromlott a viszony a családban.
Anyu volt az egyetlen, aki megpróbált mindenkit csitítani, békíteni, ő törekedett csak arra, hogy ne legyen háború. Mindig nekem mondta el, hogy milyen kis lépésekkel halad, hogy aput megbékítse Klárival. Én meg csak csodáltam anyut, az ő érdeme, hogy helyreállt a családi béke.
