Cserhalmi György: Már félek leugrani a hídról!

… Pedig nem indultunk ilyen magabiztosan. Hosszan tanakodtunk, hol is találkozhatnánk. Több hely is felvetődik, végül egy kávéháznál maradunk. „Ott nagyon finom sütemények vannak!” – mondta Gyuri, és ez az érv kellően meggyőzőnek bizonyult. Hát igen… ifjan még olyan helyeken találkoztunk, ahova jó csajok jártak, és lehetett bámulni őket, később ott, ahol jó társaság jött össze, és jókat lehetett dumálni, most, immár az a mérvadó, hol is van csend és finom sütemény. Keserűbbek lettünk? Lényegre törőbbek? Higgadtabbak? Vagy egyszerűen csak öregebbek? Hiába, no, múlnak az évek.

De talán mégsem…

– Makk Károllyal forgatsz a Farkasbőr című filmben. Ez most a kétszázvalahányadik filmed lesz. Csodálom, hogy még mindig ugyanazzal a vehemenciával, hittel, átfűtöttséggel vágsz neki…

– Olyan filmbe soha nem kezdtem bele, amelyik valamiért ne izgatott volna. Amelyiknek ne lett volna legalább egy olyan momentuma, amiért úgy éreztem, hogy „na, ezt meg kell csinálnom”! Hol a rendező, hol a forgatókönyv, hol egy szereplőtárs, hol egy szerep, hol egy szituáció, hol csak egyetlen mondat… Persze szerencsés esetben több tényező is együtt volt, és ezek különösen felfokozottá tettek.

– Most éppen mi az, amitől számodra ez ennyire fontos?

– Több ok miatt is! Például ezúttal először kotnyeleskedtem bele a párbeszédek megírásába, és kíváncsi vagyok, mennyire fognak élni a leírt szavak, amikor majd kimondjuk őket! Nem kérdezhetem meg utólag, hogy ki volt az a pancser, aki összehordta őket! És azért is, mert Nagy-Kálózy Eszterrel játszhatok együtt. Ő kivételesen érdekes, izgalmas partner. Játéka, de egy-egy szemvillanása, hangsúlya, mozdulata is mindent visszajelez. Azt is, ha hibáztam, ha handabandáztam, és azt is, ha éppen meggyőző voltam.

– Még mindig ennyire fontos, hogy milyen visszajelzést kapsz?

– Ahogy múlnak az évek, úgy lesz számomra egyre fontosabb! Igen, hogy mit jelez, mit indítottam meg benne, mennyiben vagyok számára inspiráló, hiteles…

– …sőt, gyanítom, hogy a színészek olykor előbb alkotják meg a képet filmbéli vagy színpadi partnerükről, mint ők saját magukról…

– Ez így van! Emlékszem egy régebbi debreceni Hamlet-előadásra. Két kollégám kezdettől fogva szövegmondási problémákkal küszködött, többször rosszul emlékeztek. Aztán jött a nagymonológ. A szöveget ugyan tökéletesen tudtam, de a játékban valami nem sikerült, emiatt néhány másodpercre megakadtam. És abban a pillanatban már ugrott a két derék kolléga, és súgták a szövegemet. De jó fiúk! – gondoltam –, a sajátotokban bukdácsoltok, de az enyémet hibátlanul tudjátok! Ám a rendezők között is akadnak, akik nem hiszik el, hogy az adott figurát a színész ismeri legjobban, aki jó ideje azt tanulja, arra készül, abban él! Megmutatják, elmagyarázzák, kioktatnak, hogy mit, hogyan, miként kell csinálni! Akkor minek a színész?! Játssza el ő! Makk Károly attól is zseniális, hogy megbízik a színészeiben. Szereti őket, és hagyja játszani, szerencsés esetben szárnyalni őket. És azt is tudja, hogy létezik olyan, mint tehetség vagy alkalmasság. Hogy attól, mert gyomron vágnak, kiéheztetnek, megaláznak egy színészt, nem fogja tudni eljátszani a nyomorultságot, csak akkor, ha ő azt valóban lelkében is átélte, és van képessége hozzá! Hatalommal, erővel, félelemmel, kiszolgáltatottsággal nem lehet szólásra bírni a lelket! A benső csak a méltóságra, szeretetre rezonál.

– Az egyik első kirobbanó sikered is egy Makk-filmben volt, az Egy erkölcsös éjszakában…

– De rég is! Akkor már ő volt a Mester, én pedig egy nagy energiákkal nekiveselkedő siheder. Amikor másodszor dolgoztunk, akkor ő már egy öreg bölcs volt, én pedig egy javakorabeli színész. Most pedig ő egy kortalan varázsló, szinte a piramisok korából. Én pedig? Húha! De majd ez is kiderül.

– Rád jellemzőek az ilyen hosszú alkotói kapcsolatok…

– Számomra változatlanul fontosak azok a lassan kikopó fogalmak, mint bizalom, hűség, szövetség, együvé tartozás. Ezért jelent nekem annyira sokat, hogy Jancsó Miklós, némi szünet után, megint hívott a következő filmjébe, és ezért annyira fájdalmas Bacsó Péter távozása… És az is nagyon elgondolkodtató, hogy mennyire gyorsan átsiklottunk ezen, mennyire kevéssé emlékszünk vissza rá, miközben az egyik legfontosabb magyar filmet, A tanút ő csinálta…

– Ő benne maradt az életünkben! Naponta mondjuk, hogy „az élet nem habos torta”, „a nemzetközi helyzet fokozódik”, hogy „spongyát rá!”. Ezek mind az ő szavai… Kell ennél nagyobb halhatatlanság?!

– Kell! Igen. Mert azt nem mondjuk soha hozzá, hogy ezek Bacsó Péter szavai! Ahogyan mindenféle kacatpolitikus habogja beszédeiben, hogy „Feltámadott a tenger!”, meg, hogy „Rendezni végre közös dolgainkat…”, és egyik sem említi, hogy valójában Petőfit vagy József Attilát idézte. Hogy ezek meg az ő szavaik, az ő gondolataik…

– Biztos, hogy annyira fontos lenne említeni? Nem az a lényeg, hogy maga a gondolat él, és hagyományozódik tovább?

– Szerintem fontos, hogy tudatosítsuk, hogy ki írta, ki mondta, ki gondolta! Hogy milyen életek, sorsok, emberek vannak a szavak mögött! Ennyi idősen már kevéssé hiszek az általános, nagy bölcsességekben, sokkal inkább a megélt, megszenvedett személyes igazságokban! Fontos tehát a személyesség, mert az ad hitelt a szavaknak.

– Félsz az öregedéstől?

– Nem mindig. Van, amikor arra gondolok, hogy milyen széppé válik öregen az emberi arc! Milyen gyönyörű lett Anthony Hopkinsé! Vagy Jean Gabiné! Vagy Makláry Zoli bácsié! Mennyi mindent sugall, mennyi mindent fejez ki!

– Persze, de azért, ha választanod kellene, akkor nem a nyolcvan-, hanem a negyvenéves kori Cserhalmi fejét szeretnéd inkább a nyakadon!

– Szó sincs róla! Ha választhatnék, akkor a húszéves kori fejemet szeretném ismét hordani! Akkor a legszabadabb az ember. Már túl van az iskola szorongatásán, és még nem lépett igazán semmiféle komoly pályára. Még nyitva van minden, még bármi lehet! – legalábbis ez az ember illúziója… Még nem hiszi, hogy meg kéne felelnie bárkinek, még nem tudja, mi a szorongás…

– Most meg már nem kéne…

– De! Magamnak… És ez lesz egyre nehezebb. Pár évvel ezelőtt volt egy forgatás, ahol a vasúti hídról kellett leugranom a Dunába. Kérdezte a rendező, hogy kell-e dublőr, én meg mondtam, hogy nem, csináltam én ennél rázósabb dolgokat is! Próbáltak rábeszélni, én azonban hajthatatlan voltam: „ezt megcsinálom”. Odakötöttek a híd korlátjához, és én hetykén másztam is át. Mi ez nekem?! – gondoltam, egészen addig a pillanatig, amíg le nem néztem a Dunára. Mert akkor valami iszonyú félelem fogott el. Lent az örvénylő víz, köztünk az ormótlan vasszerkezet, én pedig ott, a libegő korláthoz kötve… Tucatszor játszódott már le hasonló velem, csak akkor észre se vettem, se a mélységet, se az örvényt, se az imbolygó korlátot! Most viszont félni kezdtem. Akkor virtus volt, most fenyegető veszély… Közben robogó vonatok jöttek-mentek, úgyhogy az egész híd beleremegett, én pedig véresre szorítottam a lábamat a korlátnál, hogy kapaszkodjam… Szerencsére senki nem vett semmit észre rajtam, bennem viszont rögzült minden pillanat. És este, amikor mentem hazafelé, bizony nagyon keserű gondolatok kavarogtak a fejemben…

– Pedig akár büszke is lehettél volna magadra, hogy milyen klassz voltál, hogy ezt ötvenvalahány évesen is, félelmeiddel dacolva végigcsináltad…

– Éppen ez a baj! Hogy lehettem volna büszke is, de nem ezt éreztem! Hanem fájdalmat és szomorúságot, hogy valami elmúlt, hogy már nem az vagyok, aki voltam…

– Miért? Gondolod, hogy az az egykori Cserhalmi „hű, de klassz” pali volt?

Cserhalmi György válaszát és az interjú második felét az e heti Nők Lapjában olvashatjátok…

Még több az e heti Nők Lapjából: • D. Tóth Kriszta: Mindig itt leszek » • Tamással, sülve-főve: A legfinomabb borsós ételek » • Sandra Bullock: Anyám azt mondta, sose menjek férjhez! » • Jóskörkép: kártya, csillagok, tenyér » • Amikor a férj miatt késik a baba » • Hányan vagyunk az hitvesi ágyban? »

 
Fizess elő most a Nők Lapjára! »