„Harminckét éve lesz idén nyáron, hogy a Váci utcai Bábaképző elvégzése után ide jöttem, a Szent Imre Kórházba. Akkor úgy éreztem, lejövök a térképről, annyira a semmi közepén állt az épület. A város közben egyre csak terjeszkedett, az idő rohanása pedig akkor döbbentett meg igazán, amikor a szülészet folyosóján megszólított egy asszony, és elmesélte, hogy a lánya, aki most odabent vajúdik, annak idején az én segítségemmel jött a világra.
Óriásit változott közben a mi munkánk is. Mai szóhasználattal tréfásan azt mondhatnám, én még alternatív módon születtem: otthon. A mi munkánk tényleg könnyebb lett ebben a nyitott légkörben, igazi segítség, hogy jelen lehetnek az apák is, hiszen nekik van a legtöbb közük az anyukához és a babához. Érdekes, hogy a saját vejem is tartózkodott attól, hogy részt vegyen a szülésen, ám ahogy az unokám első mozdulatait érezte a pocakon át, egyre inkább tudta, ott a helye.
Nálunk több mint öt éve szabad a bábaválasztás, azaz a gyermeket váró pár felkérheti a szülésznők egyikét, hogy ő kísérje végig a vajúdást és a szülést. Nekem ilyenkor nagyon fontos, hogy megbeszéljem velük, mit is szeretnének, hogy gondolták az én részvételemet. Annyira különbözőek vagyunk! Lehet, hogy beszélgetni akarnak a vajúdás alatt, és a jelenlétem talán zavarná őket, ezért abban állapodunk meg, hogy hívnak, én pedig azonnal ott vagyok, ha szükség van rám.
Emlékszem N-re, aki hosszasan vajúdott, fájdalomcsillapítót nem kért. A testhelyzetek váltogatásával jól viselte az egyre sűrűbben érkező méhösszehúzódásokat, ám egy idő után úgy éreztem, mintha belesüllyedt volna a fekvésbe, képtelen volt kimozdulni, és egyre inkább elkeseredett. Akkor tudtam, csak az segít, ha fölállítom, és megpróbálok vele olyan pozíciót találni, hogy átlendüljön a holtponton. Sikerült! Innen aztán valóban felgyorsultak az események, és a patkó alakú szülősámlin a kismama egészséges babának adott életet. Amikor meglátogattam a gyermekágyas osztályon, első dolga volt, hogy visszaidézze ezt a számára is emlékezetes fordulópontot.
G. azt kérte, hogy a férjével beszélgessünk, de hozzá ne szóljunk. A férjével könnyen találtunk közös témát. G. tudta, nincs egyedül, a fájásszünetekben figyelte a társalgásunkat, az összehúzódások idején viszont teljesen befelé figyelt.
L. párja nem tudott bejönni a szülésre, ezért én álltam mellette a vajúdás hosszú órái alatt. Az alternatív szülőszobában voltunk, azt kérte, maradjak ott, de ne beszélgessünk. Szóltam persze, ha valamiért ki kellett mennem, ám valóban csendben ültem a padon, ő pedig a bordásfalba kapaszkodva, a szőnyegen térdelve gubbasztott. Megtalálta azt a helyet, azt a pozíciót, ahogy neki és a magzatának a legkényelmesebb lett. Olyan erővel, olyan sokáig kapaszkodott a rúdba, hogy másnap mosolyogva mesélte, alig tudja megemelni a gyönyörű újszülöttet, olyan izomláz gyötri.
K. és férje kazettákkal érkeztek, és zenére táncolták végig a vajúdást. A mozdulatok csodásan ellazították K. csípőjét, a folyamatos helyzetváltoztatás pedig segített megtalálni az épp legkényelmesebb pozíciót.
Mindig azt mondjuk a kismamaklubban, melyet havonta tartunk, hogy a szülés élményére kell felkészülni, de bizony nem lehet előre tudni, hogyan alakulnak az események. Egy közeli városkából érkezett az a pár, akik mindent részletesen elterveztek előre, az összes alternatív lehetőséget ki szerették volna próbálni a vajúdókádtól a szülősámliig. A számított időpont körül történt, hogy a férj hajnaltájt felhívott, mert a feleségének elkezdődtek a fájásai. Megbeszéltük, hány percesek, mikor érdemes elindulni.
Több telefon nem érkezett, viszont amikor reggel hirtelen megjelentek, a méhszáj már teljesen eltűnt, és szinte a folyosóról toltuk a műtőbe a fiatalasszonyt. Császármetszéssel kellett kiemelni a több mint négy kilós, farfekvéses babát. Hónapokkal később meghívtak magukhoz, boldogok, egészségesek, és egy csöpp csalódást sem éreznek, hogy a forgatókönyvet nem ők, hanem végül az élet írta.
Nagyon fontos, hogy a felkészülés hónapjai alatt a pár minden kérdését feltegye. A kismamaklubunkban nem is szeretek előadást tartani, hiszen én tudom, mi történik, inkább csak összefoglalom a kórházba érkezéstől a hazaindulásig tartó napok eseményeit, és arra bátorítok mindenkit, hogy kérdezzen.
Nemrég egy Krisna-tudatú házaspár keresett meg. Mesélték, hogy sorra járják a kórházakat, hogy olyan helyre találjanak, ahol öltözékük, életmódjuk nem irritálja a szülészeten dolgozókat. Itt maradtak.
Kérdezzenek tőlünk, hiszen így tudják meg, mennyi lehetőséget nyújt ez a szülészet a családoknak. Mert ez a történet róluk szól, nem rólam. Én csak segítek.”
Hanyatt fekve azóta szülnek a nők, amióta a Napkirály, a francia XIV. Lajos kedvet kapott, hogy a kulcslyukon át leselkedve végignézze, hogyan szüli meg gyermekét egyik szeretője. Ő szólt a személyzetnek, hogy fektessék hanyatt a hölgyet. Nőnek ez sosem jutott volna eszébe.
