Fotós: Lukács Dávid |
Hát persze, hogy Lolababáért. Ez már a harmadik nyarunk, amelyet, szülők százezreihez hasonlóan, azzal a feloldhatatlan ellentét okozta dilemmával indítunk, hogy van a gyerek, legalább másfél hónap nyári szünettel, és van a szülő, két, de legfeljebb három hét, munkáltató által engedélyezett nyári szabadsággal. Ha az egyenlet egyik oldalából kivonjuk a családi nyaralást, még mindig marad nagyjából három hét különbség…
Szerencsére a nagyszülők kapva kapnak kínkeserves dilemmánkon, alig várják és elvárják a szokásosnál hosszabb nyári Lola-társaságot. Hetekkel előre szervezik a programokat – édesapám például egy órákra lebontott itinert tett le az asztalra, amelyben volt vadaspark, kézművesfalu, vidrapark, kismedencés gyerekbuli, balatoni kirándulás… a számolatlan fagyigombócról, kifogyhatatlan almalékészletről nem is beszélve. Persze az angol nagymamáék sem maradnak le: kisvonatozás, Gulliver játszópark, pillangófarm és a többi, és a többi.
Ilyen körülmények között és versenytársak mellett ültünk le Alexszal megbeszélni, hogy mit csinálunk Lolával abban az egy hétben, amíg itthon van Budapesten. Majdnem négyévesen Lola tulajdonképpen már mindenhez elég nagy. Mindenhez, amit valaha a nagyszüleim velünk csináltak a fővárosban. Hónapokig gyűjtögették az aprópénzt, hogy aztán a réz kétforintosokat az öcsémmel elkölthessük a Vidámparkban. A bejáratnál a kezünkbe nyomták a csicsedlivel tömött nejlonzacskót, mi pedig úgy éreztük: miénk az egész világ! És tényleg a miénk volt. Hiszen voltunk Állatkertben is, aztán libegőzni, Úttörővasúton, Csillebércen, fogaskerekűvel a Széchenyi-hegyen… Szóval volt honnan példát venni. A jól fölépített családi programpiramis csúcsára, mi mást, a pénteki vidámparki látogatást tettük. Lola ehhez mérte a hetet, eddig számolta, hogy „még hányat kell aludni, mama?”. Péntek reggel hatkor fönt volt. Mindent, amit kértünk tőle, elsőre megcsinált. Az utolsó morzsáig megette a reggelijét, és egyedül fölöltözött. Még akkor sem tiltakozott, amikor tetőtől talpig bekentem naptejjel. Az interneten előtte megnéztük, milyen játékok vannak, úgyhogy pontos tervvel érkezett a Parkba.
Lola korábbi történeteit elolvashatjátok blogunkban! Katt ide! » |
A dodzsemmel akart kezdeni. Egészen odáig, amíg meglátta a dodzsemet. A látvány ugyanis nem győzte meg, sőt. „Menjünk mama, inkább mégsem szeretnék dodzsemezni” – kérte, és mi mentünk. Egészen a kisdodzsemig, amely valóban sokkal barátságosabbnak tűnt. Igen ám, de abba meg egyedül kellett volna beüljön, amit nem vállalt. „Csak ha te is jössz!” – kiáltott, de mivel elmúltam nyolcéves, nem mehettem. Sebaj, haladjunk tovább! Következett a Vidámpark vadonatúj dzsungel játszótere. És még egy dodzsem, ezúttal vízen. Amit Lola – minő meglepetés – inkább kihagyott. Mint ahogy a vízi körhintát és a mini-óriáskereket is. A vidám dzsungelvasút bejáratában aztán kiszúrta magának az ötszáz méter per szekundummal körbeforgó állatos játékot, amelyet kifejezetten bölcsődés korú babáknak találtak ki. Na, arra fölült. És belement, hogy kipróbáljuk a dzsungelvasutat is, amit – ma már tudom – nem kellett volna. Lola lelkesedése már akkor visszaugrott a nullára, amikor a kocsi elindult, és sötét lett. Mire végeztünk, az ölemben ült, és a nyakamba fúrta a fejét. Egészen a kijáratig nem sírt, ott viszont kitört belőle a kétségbeesés. „Soha többet ne menjünk oda be, mama!” – kérte könnyes szemmel. Szorította a kezemet, úgy sétáltunk tovább. A párásító kapuktól is félt. A kukacvasútról akkor már hallani sem akart, pedig otthon, látatlanban, az volt a kedvence. Akkor egymásra néztünk az apjával, és föladtuk. Háromnegyed óra sem telt el azóta, hogy kiperkáltuk a belépők árát (hol van már a zacskó kétforintos…). „Menjünk haza, kicsim?” „Igen, menjünk, légyszíveskérlekszépen!” Nem tehettünk mást, elindultunk kifelé. Közben azon tűnődtünk, ki ez a kislány, és mit csinált a mi vagány Lolánkkal.
Ha még többet szeretnél olvasni Loláról, rendeld meg D. Tóth Kriszta könyvét! » |
A kijárat után fölkéredzkedett az apja nyakába, morzsolni kezdte a fülét, és azt mondta: „Nagyon jól éreztem magam, mama, de ne jöjjünk ide többet, jó?” Kibuggyant belőlünk a nevetés. Megígértük neki, hogy jó néhány évig nem jövünk. Hazafelé aztán megálltunk a kedvenc fagyizónknál. Leültünk egy padra, Lola a vállamnak dőlt, a szemébe addigra visszaköltözött a huncutság, és azt kérdezte: „Mama, daddy, akkor holnap megyünk libegőzni?”
További kiemelt témáink a Nők Lapja augusztus 5-én megjelenő, 32. számából:
Azurák Csaba +32 oldal extra melléklettel Négyes ikres hétköznapok A Viszkis a következő? A heti szerkesztő, Grecsó Krisztián ajánlásával: Továbbá: Szépség, Konyha, Egészség, Horoszkóp, Társkereső és még sok minden más! |