Gyereknevelési gyakorlatunk, az erről szóló tanácsadó könyvek többsége – tisztelet a kivételnek – továbbra sem ezt tükrözi, ahogy nem alakult át a gyerekek gyógyításával foglalkozó intézmények, az újszülöttosztályok többségének gyakorlata sem.
 |
| Csóka Szilvia zoológus |
Csóka Szilvia zoológus az anyától való korai, hosszan tartó távollét és a rémálmok összefüggéseiről készített tudományos kutatást nemrégiben. Eredményeinek közzététele azonban korántsem egyszerű, mert a kötödés sérülése a tudományos életben is érzékeny, sok érzelmet kiváltó téma. Hiszen gyerekként vagy szülőként szinte mindenki érintett.
– A tudományos eredmények közben elég egyértelműek – állítja. – Az egyik legerőteljesebb érvet egy patkányokon végzett kísérlet szolgáltatja. Olyan kis patkányok idegsejtjeit vizsgálták, akiket három órára elválasztottak az anyjuktól. Azt tapasztalták, hogy agyuk egyik területén – amely, nem mellesleg, a tanulásért felelős – pusztulni kezdtek az idegsejtek. Fontos ugyanakkor, hogy az agy egy idő után regenerálódik. Ha azonban a kis patkányokkal ezt a kivételt többször is megismételték, akkor a folyamat, az idegsejtek pusztulása visszafordíthatatlanná vált. Krónikus stressz alakult ki, amely gátolta az új agysejtek kialakulását is! Ugyanennek a kísérletnek nagyon érdekes eredménye az is, hogy a kontrollcsoportban a kis patkányokat csak egy pillanatra vették ki a fészkükből, majd ismét visszatették. Azt gondolták ugyanis, hogy a stresszt önmagában a kivétel is okozhatja. De nem ezt tapasztalták. A csak egy pillanatra kivett patkányoknak ugyanis felnőttkorukban több agysejtjük volt, mint azoknak, akikkel semmit sem csináltak. Ezeket a kölyköket ugyanis az anyjuk a rövid elválasztás után nagyon sokat nyalogatta, tisztogatta.
– Mi ezeknek az eredményeknek a jelentősége?
– Talán nem mellékes megjegyezni, hogy az elválasztott kölykök sokáig sírtak az anyjuk után – hiába! Amikor kimerültek, elhallgattak, mintha beletörődtek volna a sorsukba – ezt a jelenséget hívja a pszichológia tanult tehetetlenségnek. A kis patkány ennyi idő alatt „rájön”, hogy hiába sír, annak biztosan nincs eredménye. Fontos, hogy többszöri stressz hatására sérült csak maradandóan az idegrendszerük, de ha ez megtörtént, akkor ez egy életre szólt. Azt is nagyon fontos hangsúlyozni, hogy az anyák képesek a stressz hatását kivédeni azzal, hogy sokat „nyalogatják” a kölykeiket. Az embernél ezt a „nyalogatást” az ölelgetés, a kenguruban, hordozókendőben hordozgatás, a babamasszázs jelentheti. Ezzel a tevékenységgel az anyák nem elkényeztetik gyerekeiket, hanem életre szóló előnyhöz juttatják őket – hiszen ezzel új agysejtek képződését segítik elő. Az is jó hír, hogy a rövid ideig tartó stressz nem okoz maradandó változást, vagyis nem kell aggódni önmagában azért, ha a gyerek sír. Az alvás trenírozása ugyanakkor – számtalan könyv szól arról, hogyan tanítsuk meg a csecsemőnket arra, hogy végigaludja az éjszakát – maradandó károsodást okozhat, mert ehhez a csecsemőt egyre hosszabb ideig kell magára hagyni. Ráadásul ezek a módszerek épp az ölelgetést tiltják meg.
– A fáradt szülők közben mindent megadnának egy kis alvásért!
– Fontos tudni, hogy ezeket a könyveket többségében gyakorló orvosok és nem kutatók írják. Bowlby, a kötődéselmélet atyja, a hatvanas években figyelt föl arra, hogy a kis kétévesek megőrülnek a kórháztól, mert kénytelenek távol lenni a szüleiktől. Ez a megfigyelés vezette el a kötődés kutatásához, és így jött rá arra is, hogy az anya és a gyerek szétválasztásának hosszú távú, negatív következménye van. Vagyis az elmélete egyáltalán nem új, de még ma is vannak gyerekkórházak, újszülött- és koraszülöttosztályok, ahová az anyáknak tilos – vagy csak meghatározott időben lehet – belépniük.
– Mi a bizonyíték arra, hogy ami a kis patkányokkal megtörténik, az megtörténhet a mi gyerekeinkkel is?
– Közvetett bizonyítékunk van arra, hogy az embergyerekben is megváltozik valami az elszakítás hatására, a stressz-szabályozó rendszerről viszont biztosan tudjuk, hogy sérül. Ezt a híres „idegen helyzet teszt”-ben is tudjuk mérni. A kísérletben pusztán annyi történik, hogy az anya beviszi gyerekét egy idegen szobába, majd kimegy, és egy fiatal nő érkezik meg helyette. Kicsit később pedig visszatér. A gyerekek stressz-szintjét a nyál kortizoltartalmának (ez az egyik stresszhormon) vizsgálatával mérték. Azt tapasztalták, hogy a biztosan kötődő gyerekek sírni kezdtek, amikor az anyjuk kiment, a visszatérésük után azonban hamar megnyugodtak. A stressz-szintjük közben erőteljesen megemelkedett, szívverésük gyorsabb lett, de amint ismét meglátták az édesanyjukat, megnyugodtak, élettani értékeik hamar visszatértek a normális szintre. A bizonytalanul kötődő gyerekek viszont akkor sem tudtak igazán megnyugodni, amikor az anyjuk visszatért. Közöttük voltak olyanok, akik egyáltalán nem sírtak, de a nyálból kimutatható volt, hogy a stresszt ugyanúgy átélték, mint keservesen síró társaik.
Mindezt azért fontos tudni, mert stressz-szabályozó rendszerünk egy életre elkísér bennünket. Felnőtteknél kimutatták, hogy a bizonytalanul kötődő emberek stressz-szintje nyugalmi állapotban eleve magasabb, és kevésbé emelkedik vészhelyzetben, mint kellene! Régóta tudjuk, hogy a folyamatos stressz gyöngíti az immunrendszerünket, vagyis a rosszul kötődő emberek jobban ki vannak téve a betegségeknek. Azok az anyák, akik óvják gyermekeiket ettől, az egyik legfontosabb dolgot adják meg nekik – a jól működő immunrendszert. Nem beszélve arról, pszichológiai kísérletek sora bizonyítja, hogy a biztosan kötődő embereknek jobb az iskolai teljesítményük, sokkal több jót feltételeznek embertársaikról, több segítséget kérnek, baj esetén bátrabban kihasználják emberi kapcsolataikat.
– Mit tehet az anya, hogy gyermeke biztosan kötődő legyen?
– Épp egy Angliában élő magyar származású pszichoanalitikus, Fónagy Péter elmélete ad erre választ. Szerinte az a gyerek lesz biztosan kötődő, akinek az édesanyja jól „fordítja le”, azaz megérti gyermeke érzelmi jelzéseit. Mai tudásunk szerint ugyanis hat olyan alapérzésünk van, amelyet tanulás nélkül is felismerünk, a többit valójában az édesanyánk visszajelzéseiből tanuljuk meg. Az irigység, a féltékenység, a csalódottság például ilyen tanult érzelem. A gyerek úgy „tudja meg”, hogy éppen most féltékeny, hogy az édesanyja megmondja neki és a reakciói is ennek megfelelőek, de azért nem túlzóak. Nagyon érdekes például az anyák viselkedése oltási helyzetben. Azok a szülők tudják ilyenkor a csecsemőjüket leghatékonyabban megnyugtatni, akik visszatükrözik az arcukon a szomorúságot, a fájdalmat, de nem esnek maguk is kétségbe, azaz nem sírnak együtt a gyerekkel. Mert az anyák nemcsak azt tanítják meg a gyerekeiknek, milyen finomabb érzelmeket élnek át, hanem azt is, hogyan lehet azokkal bánni. Akik például ilyen helyzetben azt tükrözik vissza, hogy az oltás „katonadolog”, azok valójában tagadják a nehézség jelenlétét. A gyerek nem fogja tudni megnevezni az érzéseit, és eszköze sem lesz arra, hogy a félelmét levezesse. Ha az anya jól megfejti a gyermek érzelmi állapotát, fiziológiai szükségleteit, ha az éhségérzetére ennivalóval, az idegességére megnyugtatással reagál, hozzásegíti a gyerekét ahhoz, hogy a világot élhető helynek lássa. Ha az éhségérzetére valami egész mással – például babakocsiban való tologatással – válaszol, akkor elvágja a lehetőségét annak, hogy ráismerjen a saját érzéseire.
– Nagyon nehéz állandóan jelen lenni, és mindig pontosan és jól figyelni!
– Ez így van. Sokszor láthatjuk, hogy az állatvilágban a szaporodási időszakban az állatok saját testi szükségleteiket háttérbe szorítva gondoskodnak a kicsinyeikről. Mert ez a túlélés záloga. Rengeteg energiát és odaadást igénylő feladat. Az embergyerek ma is ugyanazt várja, mint őskori társa, a biztonságot adó közelséget. Ez az igény evolúciós örökségünk. Ha a kisbaba magányosan fekszik a kiságyában, veszélyben fogja érezni magát, mi hiába vagyunk meggyőződve az ellenkezőjéről. Ez állandóan feladatokat ró ránk. De talán mindezt könnyebb elviselni, ha tudomásul vesszük, a szülői odaadás nagyon kemény munka, de helyénvaló dolog.
Még több az e heti Nők Lapjából:
