A hét témája – II.oldal

Kecskejaj

Margit minden más lánynál jobban tetszett nekem. Hosszú, barna haja két copfban, a szemei szépek, nem mondom, kicsit kancsalok, de imádnivalóan azok. Tizenegy éves voltam, színtiszta fiúosztályba jártam, ő pedig a párhuzamos lányosztályba. Határozott késztetést éreztem arra, hogy megelőzzem koromat, s lendületes lépéseket tegyek a kiscsoportos koedukáció kialakítására. Késztetés volt tehát, azonban a bátorság még hiányzott. Egynémely filmekben láttam ugyan bizonyos példákat a kétszemélyes koedukációra az alföldi kisváros egyetlen mozijában, kézen fogva andalgó szerelmeseket, sőt, még csókokat is elvétve, természetesen szigorúan a kor szolid szocreál modorában. Sok is volt ez, meg kevés is az üdvösséghez.

Hanem azért egyszer mégiscsak összegyűlt a kurázsi. Akcióba léptem. Tanítás után, egy héten át, igaz, tisztes távolból, de nagy elszánással kísérgettem Margitot, egészen hazáig. Ő vissza-vissza nézett, még mosolygott is, kedvesen, a gúny szikrája nélkül.
Így puhítottam tehát őt, miközben magamat egyre acéloztam. Mígnem aztán a nyolcadik vagy kilencedik napon támadásba lendültem. A pillanat igen alkalmasnak tetszett. Szívem Margitja hazaérvén, a házuk előtt, lehorgonyzott egy árokparton legelésző kecske mellett. Na, és én akkor!
– Tiétek ez a kecske? – kérdeztem tőle nagy átéléssel és elszánással.
Ő rám emelte gyönyörű szemeit:
– Nem, nem a miénk.
Más válaszra számítottam. Erre a lehetőségre nem volt haditervem. Álltam ott, kukán, ma úgy mondanák: bénáztam. Margit várt még egy darabig, majd vállat vont, és belépett a kapun. Véget ért e korai szappanopera, véget, az első epizóddal.
Meglehet, teljesen másként alakul az életem, ha a kecske körüli tulajdonviszonyok is másként alakulnak. Vagy ha már akkor begyűrűzik hozzánk a Valentin nap divatja.

Münz András

Férjfogás riasztással

Szerelem? A hideg is kirázott, ha arra gondoltam, hogy kéz a kézben kell andalognom valakivel, aki majdani dolgos-szorgos feleségét látja bennem. Az első randevún valahogy még visszafogtam magam, a másodikon átmentem horrorba. Tettem, amihez kedvem volt. Tettem ezt az én Urammal is, akinek inkább imponálni akartam, mintsem elvetetni magam vele. Nem sokkal ismerkedésünk után közös randevút beszéltünk meg Budapesten. Felöltöttem vadonatúj teddybear bundámat, kalapot is vásároltam hozzá, és nagy műgonddal felragasztottam a külföldről kapott műszempillámat. Félelmetesen jól néztem ki – én legalább is így gondoltam –, és ez annyira felbátorított, hogy megjátszottam a nagy nőt.

A végzetest. Úgy tettem, mint aki fölöttébb járatos a pesti éjszakában, és bevonszoltam az ellenkezését hősiesen leplező fiút a Moulin Rouge-ba. Őszintén bevallotta, hogy ott még nem járt soha. Én pedig úgy viselkedtem, mintha törzsvendég lennék, holott torkomban dobogott a szívem, mert számomra is ismeretlen terepre tévedtem. De azért adtam a nagymenőt. Konyakot rendeltem, és egyből felhajtottam. Kértem a következőt. Életem majdani párja egyre nyugtalanabb lett, nekem pedig annyira nem ízlett az ital, hogy fuldokló köhögésben törtem ki. A szememet elfutotta a könny, és az egyik rosszul ragasztott műpilla lepottyant, bele a konyakospohárba. Dermedten néztem a sárgás lében úszkáló szörnyeteget: mint akinek svábbogár esett a levesébe. Ekkor a párom dermesztő bejelentést tett: nincs annyi pénze, hogy kifizesse a számlát. Egymásra néztünk, és kitört belőlünk a nevetés. Abban a pillanatban halálosan megszerettük egymást. Nagy szavak, vallomások nélkül, egy egész életre.

Vadas Zsuzsa