 |
| Fotó: Rtlklub.sajtoklub.tv, Bársony Bence |
Általában kicsi az esélye, hogy egy néhány perces villáminterjú alkalmával repülőre telepített defibrillátorról, Dévényi Tibi bácsi örökbecsű slágeréről, ifjúkorban meggondolatlanul felvarratott tetoválásról és egy állandóan szuszogó francia buldogról csevegjen az ember. Bár István Danival, az RTL Klub Reflektor magazinjának műsorvezetőjével csupán gyors karrierjelentés ürügyén beszélgettünk, sikerült véghezvinnünk a fenti bravúrt.
– Tizenhat évesen kézzel írt levelet küldtél az MTV programigazgatójához, hogy tévézhess. Most, ennyi idő elteltével mit gondolsz, megérte a körmölés?
– Bár ugyanúgy televíziózom, ahhoz képest, mint amit akkor csináltam, elég nagy utat jártam be. Az MTV-nél egy gyermekműsorban dolgoztam, melyben meglehetősen kellemetlenül éreztem magam kamaszként. Finoman szólva is idegen volt tőlem, de cseppet sem bánom a dolgot. Mindig is televíziózni szerettem volna, és ez jó kezdésnek bizonyult. Ha tíz éve valaki azt mondja nekem, hogy azt fogom csinálni, amit most, azaz az ország legnagyobb kereskedelmi tévéjénél és rádiójánál dolgozom majd, gondolkodás nélkül kiegyeztem volna vele.
– Hat éve vezeted az RTL Klub sztárhíradóját, a Reflektor magazint, olykor azonban más szerepben is feltűnsz. Legutóbb például a Miss Universe döntőjét közvetítetted Horváth Évával. Hol érzed jobban magad, ezekben produkciókban, amelyek több szabadságot engednek műsorvezetőként, vagy a Reflektor kötöttebb világában?
– Valóban két különböző műfajról van szó, s bár mindkettőt nagyon nagy élvezettel csinálom, a fő profilom most mindenképpen a Reflektor magazin. Olykor persze jólesik kisebb kirándulásokat tenni: a Reflektor Tv-n a Miss Universe-t már másodszor közvetítem, de én szoktam a Grammy-díjátadót is kommentálni, és részt vettem a Kalandra fal! és a Vacsoracsata elkészítésében is.
– Meddig terjednek a televíziós ambícióid? Vannak műsorvezetői álmaid?
– Elégedett vagyok a jelenlegi helyzetemmel, és ha néhány évig sikerül ezt fenntartanom, azt mondom, teljesen rendben vagyok. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincsenek műsorvezetői álmaim. Nagyon élveztem a Miss Universe közvetítését, és ha mindezt élőben, a helyszínről tehetném, még jobban izgatna a feladat. Később szívesen dolgoznék többet ilyen jellegű műsorokban. Nagy álmom, hogy tudósíthassak egy Oscar-díj-átadásról vagy a cannes-i filmfesztiválról, és interjút készíthessek a sztárokkal.
– A másik munkahelyed, a Sláger Rádió honlapján Dévényi Tibor Lemezlovas című slágerét jelölted meg személyes mottóként. Ezek szerint tinédzserként igazi diszkóbubus voltál?
– Valójában ez a rész tokkal-vonóval kimaradt az életemből. Tokodi lévén kollégista voltam Budapesten, és borzasztóan el voltam veszve a városban. Alig vártam a hétvégét, hogy hazautazhassak, és a szüleimmel lehessek. Amikor aztán ez a korszak véget ért, és megszoktam a fővárosi életet, akkor elkezdtem rádiózni. Hétvégenként dolgoztam, így időm sem volt, hogy bulizni járjak, de semmi sem maradt ki az életemből, mindent alaposan bepótoltam néhány éve.
– Van egy tetoválás a nyakadon. Ez is a fiatalkor mulasztásainak afféle pótlása?
– Ez már meglehetősen régi történet: nagyjából nyolc éve csináltattam, még „posztkamaszként”. Szerettem volna valami maradandót, valami igazán nagy dolgot véghezvinni. Nem titok, mára megbántam a dolgot. Tudod, alakul az ember személyisége: az, aki odarakatta azt a tetkót, már felnőtt, és tök más dolgok érdekelik. Nem takargatom, de a megfelelő módszerre és alkalomra várok, hogy leszedethessem.
– Tudom, hogy imádsz utazni, ugyanakkor ódzkodsz a repüléstől. Ezek szerint csak földi úton elérhető célpontok jöhetnek szóba?
– Valójában nem attól félek, hogy lezuhan a repülőgép, hanem a kiszolgáltatottságtól. Bármi történhet a tenger felett az emberrel, bár nemrégiben egy légiutas-kísérő barátnőm megnyugtatott, hogy már defibrillátor is van a gépeken. Utazni valóban nagyon szeretek, igaz, idén nyáron nem sok helyre jutottam el, csupán egy rövid, ötnapos nyaralás erejéig voltam Horvátországban. Úgy döntöttem, inkább még gyűjtögetek egy kicsit, hogy télen elutazhassak Brazíliába. Januárban már jártam ott, és alig várom, hogy újra elmehessek a télből a nyárba.
– Nem tudom megállni, hogy a beszélgetés végén ne kérdezzem meg: hogy van Carlos, a kutyusod?
– Teljesen jól van! Régebben ördög rossz volt, rengeteg baj volt vele, mindent összerágott. Szerencsére aztán erről hat-hét hónapos korában leszokott.
– Francia buldog fajtatársaihoz hasonlóan Carlos is született horkológép?
– Az nem kifejezés! Egész nap röfög, és ez még durvább lesz, ahogy öregszik. Alig lehet tőle aludni, engem simán lehorkol!
