Ezt mondjuk soha nem értettem: hogy a gyereknek az lenne az én ajándékom, hogy adok neki egy másik babát, vagy mi? Nehogy már a meglevő kedvéért csináljuk elsősorban a másikat. Valami jobb okot is ki kellene talán találni. Meg hát, van úgy, hogy az élet másképp alakul. Van, aki akarja a következőt, de csak nem jön. Vagy nem megy úgy a kapcsolat. Vagy bármi.
Livi 9 év különbséggel szült, és neki is van saját története.
„Attól vagyok kiakadva, hogy az emberek feljogosítva érzik magukat, hogy bármikor megkérdezzék: ugyanattól az apától van?, mintha közük lenne hozzá, mintha olyan jóban lennénk, és mintha ez valami evidencia lenne, hogy csak külön apától lehet 9 év különbséggel szülni. Hát igen, ugyanattól az apától, bár ha nagyon belemegyünk, tulajdonképpen elváltunk a két gyerek között, szóval mindenféle feltételezés igaz lehet.
Merthogy összeházasodtunk jó régen, 26 évesek voltunk, és 29 éves koromban megszületett a fiunk, és minden szépnek és jónak indult, csak mire a kisfiam 2 éves lett, a férjem bezsongott, én meg megültem otthon, és ő egyszer csak bejelentette, hogy elmegy. Ezen nagyon kiakadtam, teljesen váratlanul ért, és később kiderült, hogy mégsem akar annyira elmenni, csak éppen szerelmes lett valaki másba, és innentől fogva aktívan próbáltuk megoldani ezt a krízishelyzetet, én többször visszafogadtam, ő többször otthagyott és visszatáncolt, egy ponton pedig azt mondtam, hogy akkor eddig és ne tovább, és elküldtem. És hiába könyörgött, hajthatatlan voltam.
Elváltunk, és egy évre rá mindkettőnknek lett egy partnere, és szerintem egész jól megvoltunk, a kicsit is elosztottuk, látott mindkettőnket, és aránylag boldogan éltünk a párunkkal.
Nagy ritkán beszélgettünk is, de semmi különös. Nem lett mástól másik gyerekünk. Aztán kábé 3 éve összeakadtunk egy közös ismerősnél, beszélgettünk, és attól kezdve elkezdett engem hívogatni és hosszas lelkizésekbe merültünk, és a kelleténél kicsit többet is megtudtam a kapcsolatáról, meg mindenről megkérdezte a véleményemet, szó szót követett, és néhány hónap múlva egyszer úgy intézte, hogy valami romantikus helyen fussunk össze vacsoratájékban, és akkor – most hogy is mondjam? – újra elcsavarta a fejemet. Én sem értem, de megtörtént. Aznap este együtt voltunk, és én másnap szakítottam az akkori párommal, akivel már évek óta éltünk együtt – nem eshetett túl jól neki.
Fél év múlva újra összeházasodtunk, a férjem azt állítja, hogy szebb vagyok, mint valaha, bár lehet, hogy ez csak szöveg, de elég hihetően mondja, és azóta lett egy újabb gyerekünk. Nyugodtabbak vagyunk, bár fizikailag talán kevésbé jól bírjuk. Az a vicces az egészben, hogy én nem félek, hogy ő hirtelen beleszeret valakibe, de ő fél, hogy nekem megtetszik valaki más.
Képünk illusztráció – Fotó: Thinkstock
A két gyerek pedig tündéri együtt. A fiam elég nagy ahhoz, hogy felfogja, mi történik, és sokszor dajkálja, puszilgatja a kishúgát. Olyan közeli játszópajtások nem lesznek, mint ha két év különbség lenne köztük, de már most látom, milyen mély közöttük a kapcsolat. Egyáltalán nem bánom már, hogy így történt.”
Az „ideális” mindig olyan szó volt, amit nem kellett teljesen komolyan venni, hiszen mindig valaki vagy valamilyen intézmény mondja meg, mi is lenne az ideális. Nem hiszem, hogy ideális dolgokhoz kellene ragaszkodnunk ahelyett, hogy az életünket éljük.
Kriszti egyébként Livivel ellentétben nem akad ki az egyébként illetéktelen kérdésektől az apákra vonatkozóan:
„Nálunk 7 év a korkülönbség a fiaim között, és bárkinek szívesen megmondom, hogy nem ugyanattól az apától vannak. Azt is szívesen megmondom, hogy az apák szeretik mindkét gyereket, azt is, amelyik nem az övék. De tény, hogy múltkor még egy néni is megkérdezte tőlem a közértben. Hihetetlenek az emberek néha. De engem nem feszélyez. Feszélyezze őket!
Nem bonyolult történet a miénk, biztos sok ilyen akad. Az első fiam után sokáig próbáltuk rendbe hozni a megrepedt kapcsolatunkat az akkori férjemmel, de nem sikerült. Négyéves volt Zsombi, amikor elváltunk, és további másfél évembe került összeszedni magam. De azután találkoztam a mostani férjemmel, és már semmiben sem hittem, főleg nem a szerelem első látásra című mítoszban meg lángolásban meg hasonlókkal, szóval elég döbbentem álltam ott, amikor megtörtént. És persze teljesen biztos meggyőződésemmé vált, hogy ki fog használni, hogy vége lesz, hogy úgysem sikerül, és láss csodát, nem így lett. Hosszú idejébe telt, hogy meggyőzzön, menni fog, de sikerült. Nem voltam már nagyon fiatal, szóval, ha gyereket akartunk, szinte azonnal kellett, ráadásul akadtak nőgyógyászati problémák, de ahhoz képest elég hamar várandós lettem.
Képünk illusztráció – Fotó: Thinkstock
Most mit mondjak? Kis gyerekkel így is, úgy is nehéz, de azért szeretem az életünket. Jó lett volna Zsombinak egy kevésbé kicsi tesó, de nagyon örülök ennek így is. Az évek múlásával egész másként állok az anyasághoz, és most úgy látom, több örömöm telik benne. Főleg, hogy mindkét apuka elég felnőtt ahhoz, hogy jól kezelje a dolgokat. Nagyon aranyosak mindkét gyerekkel, és ez nekem sokat számít.”
Kriszti és Livi története jól mutatja, hogy nagy boldogság lehet a nagy korkülönbség és hogy ebben ugyanúgy, mint más kérdésekben, nem érdemes a neten harcoskodó véleményhuszárokra hagyatkozni, akik majd megmondják, mikor kell szülnöd. Szülni ugyanis akkor kell, amikor lehet, amikor úgy érzed, és amikor adottak a körülmények. Lehet, hogy ez évek kérdése, de semmiképpen sem egy képzeletbeli ideál szabja meg, mikor van itt az ideje.
