Az idősecske magyar vizsla lány, Betti egy budai klinikán gyógyult egy hasi műtétet követően. Jártam nála látogatóban már, megígértem neki, hogy amint lehet és a doktor bácsi megengedi, hazaviszem. Enyhén őszülő állát a térdemen tartotta, míg meséltem neki, annyira koncentrált, hogy még a homlokát is ráncolta, okos kis szemeivel pedig úgy, de úgy nézett, mint aki minden szavamat érti. Nehéz, nagyon nehéz szívvel hagytam ott a klinikán.
Vigaszt abban találtam, hogy érkezésére valóban mindent elintézek, ami majd a velem töltött idejében a komfortérzetét és gyógyulását elősegíti mindaddig, míg gazdira nem talál. Nagy fekhely, pihepuha takaró, saját etető és itatótál, igazi csajos színű póráz és nyakörv, frissen főzött gyomorkímélő vacsora, néhány játék, egyszóval minden a rendelkezésre állt érkezése napjára. Azt gondoltam, nagyon felkészült vagyok, és mindent tudok, de tévedtem…
Végre eljött a nagy nap, és én alig vártam, hogy este legyen, és a megbeszélt időpontban átvehessem őt a rendelőben. Nagyon nehezen múltak az órák, gyermekien izgatott, karácsonyváró hangulatban révedeztem. Aztán derült égből villámcsapásként megszólalt a telefonom, kijelzőként a budai klinika telefonszámával. Valószínűleg ez az első negatív élményem kísért a mai napig. Valahányszor rendelő hív, mindig görcsbe rándul a gyomrom, még ma is.
A cseppet sem kedves, de annál férfiasabb hangú doktor bácsi köszönés nélkül, hadarva morogta el mondandóját egy pillanat alatt, és búcsú nélkül bontotta is a vonalat. Még manapság is együtt dolgozunk olykor, mert remek szakember, de kedvességnek morzsáját sohasem tapasztaltam nála, azóta sem. Ott és akkor csak azért keresett, hogy elmondja, mehetek ugyan a megbeszélt időpontban, kiengedi Bettit, ám a seb szivárog kicsit, mindenképpen vegyek előre az otthoni ellátásához kötszereket, mert szükségem lesz rá. Roppant büszke voltam magamra, hogy bízik bennem, és őszintén aggódtam eleget tudok-e tenni majd az elvárásainak.
Betti állapota és a szivárgó sebe pedig mázsás súlyként nehezedtek vállamra. Gyönyörű koreográfiát gyártottam, menetidővel, patikai vásárlással, minden létező hátráltató tényező beszámításával. Elvégre életemben az az első ilyen alkalom, mindennek tökéletesnek kell lennie. Úgy készültem, mint más az esküvőjére. A városszéli, jobb napokat is megélt, aprócska sarki patikába zárás előtt nem sokkal toppantam be. A komoly arcú, fáradt tekintetű patikus egyedül volt az üzletben, se kolléga, se vásárló.
A nő szemlátomást nem örült érkezésemnek, hiszen valóban már csak percek voltak zárásig. Kedvesen és udvariasan elkezdtem sorolni neki mi mindent szeretnék vásárolni. Kértem sebfertőtlenítőt, gumikesztyűt, a kötés rögzítéséhez ragasztót, néhány guriga gézt, mull lapokat és végül ramofix hálót. Utóbbi olyan, mint a fehér necc-harisnya.
Ott a patikában derült ki számomra, ebből különböző méretek vannak, amiket számokkal jelölnek. Akkoriban nem tudtam én erről semmit, így megpróbáltam számok helyett körülírni a számomra szükséges méretet. Magam elé idéztem Betti alkatát, törzse hosszát és annak körméretét, majd kértem 5 csomag olyan méretű ramofix hálót, ami egy erős combú férfi kötéséhez megfelelő. Határozottan ezeket a szavakat használtam és lelki szemeim előtt Betti teste valóban egyezett is az erős combú férfi lábának méreteivel. A patikusnő ugyan furán viselkedett, de különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam neki. Meglepő módon eltűnt a fáradtsága, és nemcsak készséges lett, de feltűnően kedves is.
Meggyőződésem volt, hogy azért, mert így a nap végére a kassza bevétele jelentősen nő majd az én vásárlásomtól. Bocsánatot is kért, amiért zár és udvariasan még azt is megkérdezte nem zavar-e, ha a rácsot leereszti , azért, hogy más már ne jöjjön be. Emlékszem még azt is elmagyarázta rács elektronikus leereszkedése közben, mennyire szigorúak a felügyeleti szervek, és ő bizony nem szeretne büntetést, de engem még szívesen kiszolgál. Kisvártatva még azért is elnézést kért, hogy a hátsó részbe kell mennie, mert a mull lapokat onnan tudja elővenni.
Viszonylag hosszasan időzött hátul, én pedig nem szeretem ha megvárakoztatnak. Türelmet magamra erőltetve ácsorogtam. Amikor ismét visszajött a pultba, szépen mindent beütött a gépbe, leszámolt mindent darabra és pakolta egy hófehér zacskóba elképesztő és felháborító lassúsággal. Dereng, meg is kértem, hogy cseppet igyekezzen, mert vár rám a beteg, akinek vásárolok.
A kifizetésénél tartottam, amikor hátulról az eladótér irányába bezúdultak a rendőrök. A meglepetéstől sóbálvánnyá meredtem, gyakorlatilag megszólalni sem tudtam, pedig ez rám nagyon nem jellemző. Három rendőr fogott közre szorosan, a csepp patikában szinte megmozdulni sem tudtak egymástól, de én se tőlük. A patikus kisasszony csúfondáros hangon megjegyezte, hogy annyira azért ne siessek a beteghez. A mai napig hallom a hangját. Az igazoltatásomat követően megmotoztak, amit végkép nem tudtam mire vélni, a rám zúduló, számomra semmilyen összefüggéssel nem bíró kérdéseikre pedig alig győztem válaszolni.
Hol volt ma délelőtt?
Hová viszi a csomagot?
Hol rejtegeti azt a mocskot?
Tudja, hogy ez bűnpártolás és bűnrészesség?
Természetesen folyamatosan és kitartóan hajtogattam: nem tudom, miről beszélnek, és nem értem a kérdéseiket, és rendőrállamoztam, és ügyvédet követeltem és jogsértésre meg félreértésre panaszkodtam. Elég hihető lehettem, legalábbis egy idő után, mert az egyik egyenruhás végül megpróbálta máshonnan megközelíteni a számára izgalmas témát.
Miért vásárolt ennyi kötszert?
Mi szüksége van rá?
Hová viszi őket?
Ki a beteg?
Na ezekre a kérdésekre rögtön tudtam a válaszokat, ők meg csak néztek rám kikerekedett szemekkel rettenetesen értetlenül míg elmondtam az igazat, töviről hegyire.
Tudja valamivel, bármilyen módon bizonyítani, hogy igazat mond?
Ekkor a meghurcolástól az agresszív hangnemtől, a piócaként nyakamon álló rendőröktől végleg elvesztettem a türelmemet. Foghegyről vetettem oda, hogy talán a szóban forgó rendelőt kellene felhívniuk és tán magát Bettit kellene megkérdezniük arról, igazat mondok e, mert a doki tutira bűntársam bármiről is legyen itt most szó. Míg egyikük arról oktatott, hogy ő a rend bősz őre, és én hogy is merek vele ilyen hangon beszélni szolgálatteljesítés közben, a kollégája már a rendelővel beszélt. A sok „értem, igen értem, természetesen, elnézést, köszönöm doktor úr, máris doktor úr” elhangzása után mintha mi sem történt volna, egy Távozhat! felkiáltással akartak utamra bocsátani. Aki a kíváncsiság, sértettség és nagyszájúság keverékét ismeri, pontosan tudja, hogy a történtek után néhány kérdésem azért nekem is volt.
Aznap valaki bankot próbált rabolni a belvárosban. Egy nagydarab, izmos, jó felépítésű férfi volt az elkövető a szemtanúk és biztonsági kamerák felvételei alapján. A bank biztonsági őre megsebesítette, de utólag rekonstruálva az eseményeket csak a combján súrolhatta a golyó az elkövetőt, aki ezek után sántítva és vérezve elhagyta a bankot, majd nyomtalanul eltűnt a város forgatagában. A rendőrség a mentőktől a kórházakig, a magánpraxist folytató orvosoktól a patikusokig mindenkit értesített, hiszen valószínűnek találták, hogy a sebesült bűnöző hamarosan megpróbálja valami módon megoldani sebe ellátását. Én pedig nemcsak rossz időben vásároltam rossz helyen, ráadásul egy túlbuzgó patikusnál, de rossz kifejezéseket is használtam a feltűnően nagy mennyiségűnek megítélt kötszer vásárlásom alkalmával. Ez volt a nap, amikor a ramofix háló számozását egyszer és mindenkorra megtanultam…
