Tudta mindenki az utcában, hogy Rózsi néni Jani bácsival rosszul él, de nem beszéltek erről, mások is hasonló terhet cipeltek, nagyjából hasonló okokból. Rózsi néni bájos teremtés volt, gömbölyű, a csipkét nagyon szerette, s kölnivízre a legnehezebb időkben is összekuporgatta a pénzt. Jani bácsi se a csipkével, se a kölnivízzel nem törődött, a szőleje és a pincéje volt az istene. Ha oda bevette magát, csak napok múlva került elő, leginkább az éhség miatt, s ha hazavetődött, házukból durva szitkokat lehetett hallani, amíg csak Rózsi néni be nem csukta az ajtót, ablakot.
Amikor a kisvárosba beszállásoltak az oroszok, Jani bácsi a pincéjében volt akkor is, fönt a hegyen. Az utcában az asszonyok – aki él közülük, máig meséli – ijedten összeszaladtak, rossz, öregasszony-ruhákat öltöttek, arcukat hamuval, korommal bekenték, bújtak a katonák elől, féltek nagyon. Rózsi néni a vele egykorú szomszédasszonyhoz költözött, épp egyedül volt az is, ketten várták tehát a nyilván bekövetkező szörnyűségeket. S jött is már másnap három katona. Kenyeret, kolbászt, szalonnát raktak az asztalra, „nu, kúsaty”, mondták, s enni kellett velük. Egy fiatal őrmester, kék szemmel, szőke bajusszal, Rózsi nénit bámulta folyton, hiába volt banyának maszkírozva, de semmi csúfság nem esett.
Jött az őrmester másnap is, harmadnap is, negyednap már délelőtt, délután, s bár egymás nyelvét nem beszélték, a szomszédasszony meglepődve állapította meg, hogy Rózsi néni és az őrmester tökéletesen értik egymást.
|
 |
|
Te Rózsi – mondta egy hét múlva a szomszédasszony – beléd ez az őrmester szerelmes. Te is fiatal vagy, ő is fiatal. Te az uradat nem szereted, nem is fogod soha. Őt holnap, vagy a jövő hónapban, vagy akármikor lelőhetik. Nem akartok boldogok lenni, legalább egy napig? Jani bácsi a pincéből nem volt várható, Rózsi néni és a fiatal őrmester hajlott a boldogságra, a két asszony tehát egy reggelen leszedett két nagy halom orgonát, s azzal a szobát feldíszítette, hogy azt a bizonyos napot ezzel is emlékezetessé tegye. Ám, amikor az őrmester megérkezése után a szomszédasszony diszkréten távozott volna, Rózsi néni nem engedte. Nem és nem, hiába volt minden megbeszélve. Aznap este a két asszony egymást átölelve sírt, az őrmester pedig nem jött soha többet. Most, hogy Rózsi nénit nyolcvanhat éves korában utolsó útjára elkísértük, szomszédasszonya, aki az unokájára támaszkodva, járóbottal érkezett, nem csináltatott koszorút. Egy nagy csokor orgonát hozott, és suttogva megkérte a sírásókat, hogy a virágokat eresszék le a koporsó után.
