Megkínzott állatok védelmezői – Exkluzív riport egy titkos társasággal

Fogalmam sincs, mer­re járunk. Már vagy két órája zötykölő­dünk egy autóban, de a szemem be van kötve, ezért semmit sem látok. Az állat­védők kérése volt. Pontosab­ban: máshogy nem is vállalták a találkozást. Mert a radikálisok tevékenysége – legyen bármennyire is szükségszerű – törvényellenes, így a teljes inkognitó megőrzése számukra létkérdés.
„Szívesen mesélünk arról, amit csinálunk, de csak néhány feltétellel…” – így indult hónapokkal ezelőtt a kapcsolatunk, amikor egy napon megkerestek telefo­non. Mert ők keresnek, hozzájuk eljutni jóformán lehe­tetlen. Meg is beszéltük az interjú időpontját, helyszínét. Még valamikor a nyáron. Én természetesen ott voltam, ők természetesen nem. Csak egy próba volt. Aztán újra jelentkeztek, újabb időpont, újabb várakozás, újabb csalódás. Megint nem jöttek. A harmadik megbeszélt találkára már kicsit duzzogva mentem, nem véletlenül. Ismét magam voltam csak a helyszínen. Ők mindig láttak, mert figyeltek, tudták, hogy ott vagyok. Tesz­teltek. Hogy nem vagyok-e bekamerázva, nincsenek-e velem rendőrök. Mindenesetre a próbát kiálltam, így a negyedik telefon valós találkát hozott. Ők jöttek értem, a helyszín természetesen titkos, ahogy interjúalanyaim kiléte is. Előre jelezték – elkerülendő egy ijedség hozta szívrohamot -: végig símaszkban lesznek.

Lássák a szenvedést!

Miközben múltidézéssel pörgetem az időt, megér­kezünk. Vad ugatás csapja meg a fülem, s közben a kendő is lekerül a szememről. Kiszállok a kocsiból, és vagy tizenöt boldog csahos ront nekem. Hurkatestű dakszli és óriás farkasölő egymás hátán kapaszkodnak a nyakamig egy kis simogatásért, a símaszkos marco­nák pedig megnyugtatnak: barátságos, szeretetéhes jószágok, félelemre semmi ok.
– Mind mentett kutya? Még ezek az apróságok is? – és három bizonytalanul felém döcögő juhászkutyára mutatok. Alig lehetnek idősebbek négy-öt hetesnél.
– Az anyjuk nem volt ilyen szerencsés. A gazdája úgy gondolta, nincs már szükség rá.
Egy csapásra megoldotta a problémát. Baltát vágott az anyakutya fejébe, de az nem akart megdögleni, így bedobta az udvarvégi emésztőbe. Szerencsétlen állat itt hozta világra a kölykeit az utolsó erejével, majd el­pusztult. És ez sajnos nem kirívó eset…
A hallottak sokkolnak, s a kölyköket dögönyözve, végignézve a „mosolygó” falkán, az egész túlságosan tapinthatónak tűnik. Kezdem érteni, mi motiválja eze­ket a fickókat, mikor akcióba lendülnek. Összeszedem magam, és elindulok velük egy épület felé, hogy a be­szélgetést egy valamivel melegebb helyiségben, ám annál puritánabb körülmények között folytathassuk. Itt minden az állatokról szól; tápok, pokrócok, hámok hevernek mindenfelé.
– Mióta csinálják?
– Úgy három éve. Akcióból tíz-tizenkettőre futja évente, bár naponta többre is lenne igény. Csak hát ugye a kapacitásunk… Igaz, egyre többen vagyunk, és egyre több a szimpatizánsunk is. Az embereknek egyszerűen elegük van a tétlenségből. Hiába létezik öt éve állatvé­delmi törvényünk – ami egyébként szintén a szerveze­tünk lobbijának köszönhető -, nincsenek példaértékű eljárások. Csupa elmarasztalás vagy felfüggesztett. Ha egy-két állatkínzót bekaszliznának pár hónapra, vagy rendes pénzbüntetést szabnának ki rájuk, annak lenne elrettentő ereje. Utána pedig ki kellene rendelni őket közmunkára. Menhelyekre takarítani, állatmentők mellé, hogy asszisztálják végig egy-egy megkínzott állat műtétjét, fogják ők az állatot, mikor az altatás marad az egyetlen megoldás, legyenek ott, mikor amputálni kell az állat lábát. Nézzenek a szemükbe, lássák, hall­ják a szenvedésüket, és gondolkozzanak el. Komolyan kellene már venni ezt a kérdést, ahogy Amerikában is. Ott nagyon keményen megtorolják az állatkínzást, miután nem egy embergyilkos élettörténetét végignézve kiderült: szinte mind állatokkal kezdte.

Folytatás a Nők Lapja Évszakok téli számában!