Amikor Vimmer Gergő sző, minden megváltozik. Az ideges, kalimpáló végtagmozgás csillapodik, van pillanat, amikor teljesen eltűnik, a nyakát már nem tekergeti, csak ütemre bólogat, most éppen Queen-besotfra, ez szól a kismagnóból. Kézmozdulatai finomak, tekintete fókuszált és elszánt, a letörölhetetlennek tűnő mosoly is eltűnik. Nincs betegség, nincs szegénység, csak ő van, a fonál és a kis kézi szövőkeret. Ez az ő személyes önterápiája, lenyűgöző nézni, mennyire működik, és még tisztességes biznisz is kerekedhetne belőle, csak, ahogy mondani szokták, nem olyanok most a körülmények.
Fotók: Neményi Márton
Lassan készül a szőttes, nem baj, idő van, türelem is. Nyolc, mutatja Gergő, amikor kérdezem, hány órát képes egyben letolni az ágyán. „Ne is mondd, van, hogy hiába hívom, nem jön, be kell hoznom az ebédet” – nevet a háttérben Valéria, az anya. Gergő most harminchét éves, a szövést leszámítva esélye sincs munkára, tíz éve porosodik webfejlesztő-szoftverüzemeltetői oklevele.
„Ez a sok szőttes mind Gergő munkája, ezek is, amiken ülünk” – mutat körbe Valéria a palotavárosi panellakás nappalijában. „Ne nézzetek körbe, a takarítás nem megy úgy, mint régen, most vagyok túl a harmadik stroke-on.” Régi vendég a szélütés, „nálam a gyász úgy néz ki, hogy meghal valakim, én pedig pár hónapon belül agyvérzést kapok”. Először 38 éves korában „sikerült összehoznia”, a nővére augusztusban meghalt, Valériában a két ünnep között eldurrant egy hajszálér. „A jobb oldalam lebénult, nem baj, két hónap alatt összeszedtem magam, szedtem a gyógyszert meg az Életkristályt. Újra megtanultam írni, a kézírásomat mondjuk azóta sem lehet elolvasni, de a nagy, nyomtatott betűk, amik a kirakatba kellenek, azok mentek.” Valéria kirakatrendező volt, most már az sem megy.
„Tizenhat augusztusában meghalt az öcsém, decemberben stroke. Kórház, CT. Több helyen bevérzett, úgy nézett ki az agyam a képen, mint a mákostészta. Most áprilisban anyukám halt meg, augusztusban stroke. Már kórházba sem mentem, ez most enyhe volt, nem tudtam felemelni a kezem, nem működött a lábam, de ennyi. Most kezdek magamhoz és észhez térni. Az évek alatt cukros lettem, laktózérzékeny, majdnem megsüketültem, megvakultam, de mindig magamhoz térek, mindig fel kell épülni, hajt az erő, van két gyerekem, most már senki másom, csak ők, gondoskodni kell róluk, na jó, most pont nekik rólam. Együtt vagyunk, együtt maradunk, összetartozunk.”
Valéria Miskolcról költözött Fehérvárra hetvenkilencben, „József Attila születésnapján”, nyolcvanban jött Gergő, három év múlva húga, Zsuzsi is megérkezett. Másfél év múlva, ahogy a testvéreknél szokás, egyszerre kapták el az influenza A-vírust.
Zsuzsinál középfülgyulladássá fajult a fertőzés. A rendelőben nem vették észre, majdnem ráment az agyhártyájára. (Ez visszatérő motívum a család utóbbi harminc évében: nem vették észre, nem érték utol, nem tudtak mit kezdeni velük, nem számítottak rá, ezzel ne ide tessenek jönni, ilyen tünetekhez a doktor úr nem megy házhoz.) „Egy hónapig kómában feküdt”, kezdi a kórházas sztorikat Valéria, „azért nem halt meg, mert az apjuk ismerőse tekintélyes orvos volt a kórházban, hát ti mit kerestek itt? – kérdezte, leültetett minket, elmondatta, mi történt, majd rohant a kórterembe, ki az a marha, aki nem vette észre, hogy elrohadt az orrmandulája? – kiabálta”. Aláíratott velük mindent, másnap műtötte is, akkor Zsuzsinak már negyvenegy fokos láza volt. Azóta – hivatalosan – jól funkcionáló értelmi fogyatékos, plusz némi cukorbetegséget is örökölt Valériától.
Így is Zsuzsi a legaktívabb a családban. A környéken nincs kóbor állat, összefogdossa őket, és viszi a menhelyre, majd addig lobbizik, amíg gazdára nem talál mind. Sokfelé dolgozott, tojásüzem, varroda, mosoda, most otthon segít, ő az egyetlen, aki el tud menni boltba, és ki tud porszívózni.
Gergő az ész, Zsuzsi a kéz
– summáz Valéria.
Gergő Zsuzsi betegsége környékén kezdett sántítani. „Akkor vettük észre, amikor cipőre váltottunk a csizmáról. Bukdácsolt, elesett, azt hittem, bohóckodik. Galvánkezelést írtak fel az ortopédián, de csak rosszabb lett tőle. Hatéves volt.” Egyik kórházból ki, a másikba be, Pesten az összeset végigjárták, voltak Szegeden, Pécsett, mindenhol mást mondtak. „Debrecenben mondták ki, hogy az influenza okozhatta a központi idegrendszeri sérülést. Progrediáló betegség, így mondták. Így is lett, szépen lassan romlott az állapota, könyvnyi vastag dossziéja lett. A nyolcvanas évek végén a Petőben felírtak neki egy csomó gyógyszert, azzal küldtek haza, hogy jegyzeteljem, melyik működik, melyiknek van mellékhatása.”
Mellékhatás akadt, Gergő éppen Söréden táborozott, megrándult a feje, és úgy is maradt. Innen vitték kórházba, ahol már rángatózott, az önkéntelen mozgás ráterjedt a légzőszerveire is. „A drága orvosunk Horvátországban volt, nem értük el. Később jött a telefon a kórházból: jöjjön be, anyuka. Akkor már tudtam, nagy a baj. Azt a látványt nem kívánom egy szülőnek sem: kikötözték, fuldoklott, a szemei körül sötétkék volt az arca, nem tudtak vele mit kezdeni.” Az oxigénhiány okozhatta a túlmozgást, amely szintén rosszabbodik. Hogy melyik gyógyszer mellékhatása mindaz, ami Gergővel azóta is történik, sosem tisztázták, senki sem vállalta a felelősséget.
Az elméje viszont ép maradt. Nem az ép a jó kifejezés:
Pécsett mérték legutóbb az IQ-ját, 168 volt.
„Akik nem ismernek, hülyének néznek” – cseteli Gergő, aki ezt már elengedte, mégsem magyarázhatja meg mindenkinek, mi a helyzet. 2016 nyarán érkezett Fehérvárra a Selfie című társadalmi problémákat körüljáró vándorkiállítás. Gergőt kérték fel, hogy írjon beszédet, írt is, például ezt:
„Kiskoromban – amikor megbetegedtem – a szüleimen kívül senki nem játszott velem. Még a kórházban sem… Sokat csúfoltak azért, mert beteg vagyok. Pedig ezt nem én kértem… Így alakult az életem. Mára már felnőttem, és felnőttként rengeteg problémával szembesülök… A legfájóbb az, amikor hangosan nevetnek rajtam. Emlékszem, még iskolás koromban egy személy így szólt, mikor meglátott az autónkhoz igyekezve: Ez már ilyen korán részeg? Erre nem is válaszoltunk… Pedig, ha az illető tudta volna, hogy az egyensúlyzavarom miatt botladoztam…”
Mondjuk, a betegségemnek is megvan az előnye: rajtam legalább nem látszik, ha részeg vagyok.
„De persze pozitív dolgok is történtek velem. Például, amikor azt mondja nekem valaki, hogy szeret.”
„1992-ben mozgássérültnek minősítettek. Az Orvosszakértő Intézet véleménye alapján itt nincs gyógymód a betegségemre” – ezt is Gergő írja, az összetett mondatok chaten formálódnak. (Élőben Zsuzsi fordítja a szófoszlányokat, „ő jobban érti, én hatszor visszakérdezek”, meséli Valéria, „a hatodiknál aztán elszakad a cérna, bemegy a szobájába, bekapcsolja a laptopot, és rám ír Facebookon”.) „Az állapotom véglegesnek mondják, de folyamatosan romlik” – folytatja Gergő.
Az őssejtterápia segíthetne egy kicsit, a mozgását rendbe hozhatná. Zsuzsi gyermekének köldökvérére lenne szükség, csak ahhoz, ugye, gyermek kellene, ahhoz pedig férfi. Zsuzsin nem múlna, „mondjuk, akkor már legyen normális, és fogadjon el ilyennek”. Ha lenne sejt, mehetnének külföldre, de csak az hárommillió, hogy bejussanak az orvoshoz, és akkor maga a kezelés és a család szállása, élete még szóba sem került. Tíz éve vendégeskedtek az RTL Klubnál, Csonka Pici és Ördög Nóra empatikus volt és kedves – emlékszik vissza Valéria –, „hétkor mutattak minket a reggeli műsorban, kiírták a számlaszámunkat, összejött huszonnyolcezer”.
„Ez nem vidám téma” – zárja rövidre Gergő chaten, inkább a szövésről beszélünk. Az iskolában talált rá, és megragadt. „Azt érzem, hogy hasznos vagyok, valami fontosat csinálok.” Papírja is van, vállalkozást azonban még nem kerít a szőttesek köré, „az adót nem tudom kitermelni”.
„Anyagilag nagyon nehéz”, meséli Valéria, aki már a kirakatban sem marad meg. „Gergővel tíz éve ápolási díjon vagyok. Kétévente jönnek ellenőrizni, jogosult vagyok-e arra a nyomorult negyvenegyezer forintra. Nem százalékoltak le, megvan kezem-lábam, menjek dolgozni, mondják, az nem érdekli őket, hogy kiszédülnék a kirakatból, ha még egyszer mögé állnék rendezni. Remélem, sikerül jövő februárban hatvanévesnek lenni, ha igen, akkor majd kezdeményezem a nyugdíjazást.” Az apa már nem segíthet, „nyolcvankilencben elváltunk, kétezeregyben meghalt, legyen elég most ennyi”.
Azóta egyedül vagyunk. Vagyis dehogy vagyunk egyedül, hárman vagyunk. Hárman vagyunk egyedül.
