Karjában tartja öt hónapos kisfiát, Dávidot, amikor ajtót nyit. Ugyanolyan formás és vékony, mint a terhessége előtt, de az arca sokkal nyugodtabb, lágyabb, és nem tűnik el róla a mosoly…
– Emlékszel? Amikor utoljára beszéltünk, azt mondtad, egyre jobban félsz a szüléstől…
– Féltem tőle, talán nem is alaptalanul, de amikor a karomba tették a kisfiamat, szinte el is felejtettem a vajúdást, és minden kellemetlenséget, ami a várandóssággal járt. Az volt az első gondolatom: ha tudtam volna, hogy ez ilyen jó, már legalább két gyerekem lenne! Alig vártam már, hogy meglássam, milyen az az arc, amelyet életem végéig nézni és szeretni fogok. Készültem rá, hogyan köszönjek majd neki: aztán odaadták, és belém égett az arca látványa… csak sírni tudtam, és azt hajtogattam: „Nagyon szeretlek!”, ő pedig belefúrta a fejét a nyakamba.
– Most is úgy gondolod, hogy jó lenne kétgyerekes anyának lenni?
– Abszolút. Sőt megerősödött bennem a vágy: legalább három gyereket szeretnék. Dávidnak remek a humora, például mindig „kiszúrja” azt a pillanatot, amikor pelenkát cserélek rajta, lepisili a pelenkázót, és jókat nevetgél. A csecsemőkhöz egyébként a szülőknek is jó adag humorérzékre van szükségük. Mert persze mondták, hogy lesznek nehezebb időszakok, de amíg nem tudtam, milyen anyának lenni, azt sem tudtam, milyen, amikor nehezebb időszakot élünk.
– Volt ilyen?
– Eddig csak egyszer, amikor Dávid másfél hónapos volt. Két hétig sokat sírt, aztán két este szinte üvöltött. Majd megszakadt a szívem, mert láttam, hogy valami baja van. És persze iszonyú feszültté váltam. Fél percre be is mentem a hálóba, magamra csuktam az ajtót, és sikítottam egyet, aztán amikor levezettem a feszültséget, visszamentem hozzá. Éreztem, hogy nem egyszerű hasfájásról lehet szó, így elrohantunk egy kórházba, ahol legyintettek: hasfájós. A második kórházban egy doktornő megkérdezte: „Ugye, első gyerek?” Nekem ez azt jelentette, hogy csak a második gyereknek lehet baja, ez csak hiszti – részünkről. De én éreztem, hogy beteg! A harmadik kórházban ez ki is derült: megállapították, hogy refluxos, és volt egy kis tejcukor-lebontási problémája is. Három nap alatt teljesen meggyógyították, azóta minden rendben van.
– Hogyan teltek az első hetek?
– A gyermekágyi időszakot hármasban töltöttük, mert a férjem, Laci is itthon maradt velünk. Olyan volt, mint amikor iskolás az ember, és leesik az első, hatalmas hó: nem mehetsz suliba, otthon maradhatsz a védett, meleg burokban. Hat hétig ismerkedtünk Dáviddal, és szép lassan elkezdtük „megtanulni” őt. Elképesztően jó érzés volt, hogy érkezett az életünkbe egy kisgyerek, akivel a nap huszonnégy órájában törődni kell, hiszen még semmit sem tud. Az elejétől bennem van egy pici félelem, nehogy elrontsak valamit, nehogy egyszer majd egy pszichológus díványán feküdjön a fiam, és ott derüljön ki, hogy valamit elszúrtam csecsemő- vagy kisgyerekkorában… Ezért szülés előtt jártam is egy olyan szakemberhez, aki felkészíti a párokat a baba érkezésére, és arra, hogy egy csecsemőt nem nevelni kell, hanem az összes igényére azonnal reagálni.
– Milyen érzés, hogy kikerültél az állandó pörgésből?
– Ez is állandó pörgés! – neveti el magát. – Egész nap vele vagyok, néha észre sem veszem, és már este van. A kórházban, ahol meggyógyították, találkoztunk egy nagyon kedves és hozzáértő csecsemős nővérrel, aki elvállalta, hogy heti egy este vigyáz Dávidra. Olyankor kimozdulunk Lacival: moziba, vacsorázni megyünk. Felveszem a csinos ruhát, a magas sarkú cipőt, és akkor csak mi ketten vagyunk… Egyébként sosem voltam bulizós. Van néhány barátunk, általában most ők járnak hozzánk, nem érzem, hogy kimaradna valami az életemből amiatt, hogy anya lettem. Sőt, decemberben három napig vezettem is a Reggelit az RTL Klubon, és ha havi három-öt napnál többet nem vesz el az életemből – és persze összeegyeztethető a szoptatással –, lehet, hogy vállalok idén is műsorvezetést. Ezalatt a baba az apukájával marad majd itthon.
– Dávid hagyja, hogy kialudd magad?
– Jólesne végigaludni egy éjszakát, de egyelőre háromóránként eszik. Napközben nem tud aludni, így én is ébren vagyok vele. Fáradt vagyok, de miért kellene kipihennem magam? Nekem most ez a dolgom, hogy vele legyek a nap huszonnégy órájában. Egyelőre még éjszaka is a szobánkban alszik, a kiságyban, de hat hónapos kora után átköltöztetjük a saját szobájába.
– Tudok olyan anyákról, akik kiköltöztek a férjükkel közös hálószobából, amikor gyerekük született… igaz, sokuk házassága visszafordíthatatlanul meg is romlott. Azt is előre megterveztétek, hogy nálatok ez hogyan lesz?
– Persze, és olyan szakembernél is jártam, akitől azt tanultam meg, hogyan lehet megőrizni a jó házasságot a baba érkezése utáni időszakban is. Eszünkbe sem jutott, hogy külön szobában legyek a fiammal, Lacira szükségem van, szeretjük egymást, ő a társam! És Dávid a fiunk, akinek most még az a jó, ha a mi szobánkban alszik, de hamarosan biztonsággal alhat a sajátjában. Egy kisgyerek mellett vannak olyan helyzetek, amikor racionálisan kell dönteni! Például éjjel, az alváshoz nem vesszük magunk közé, vagy akkor is elmegyünk hetente egyszer kettesben valahová, ha fáradtak vagyunk. És persze figyelünk egymásra.
– Változott a viszonyotok?
– Másfajta, felnőtt-szövetség lett köztünk, és ennek van egy izgalmas férfi-női vetülete is: néha ki kell „cselezni” a gyereket, elaludt-e, lehetünk-e kettesben a szobában… Mert igenis beszélni kell arról, hogy a szerelmes együttlétekre szükség van a gyermekágyi időszak után! Ha fáradtak vagyunk, ha álmosak, akkor is érdemes figyelni erre, mert nagyon könnyen tönkremehet egy kapcsolat amiatt, hogy a két ember nem figyel egymásra eléggé.
– Hogyan fogadtad a szülés utáni testi változásokat? Például látom, hogy tejszaporító teát iszol…
Lilu válaszát és az interjú második felét az e heti Nők Lapjában olvashatjátok!
Még több az e heti Nők Lapjából:
