Anyai elfogultsággal bátran kijelentem, hogy az én gyerekem a legszebb, a legokosabb és a legjobb gyerek a világon. Békés és gyönyörűséges… ha alszik. Alvás közben még látható az arcán a boldog babák bája, minden más esetben kisördögös jelleget mutat. A mosolya, a tekintete gyermeki komiszságról árulkodik.
Nekem meg újabb fejtörés, hogy ne akarjam kacagva megzabálni a fiamat egy-egy csínytevés után, hanem szigorú és következetes anyaként a helyes(nek vélt) úton terelgessem.
Mert lehet, hogy a gyerekem órákat tölt majd egy pszichológus kanapéján, és nem futó szerelmi viszony miatt, vagy blogot ír lelki gyötrelmeiről, amelyeket korlátozó anyja, azaz én okoztam, de nem tudok annyira liberális lenni, hogy a zsírkréta elfogyasztását támogassam, legyen elég, hogy ihat a fürdővízből.
Fül új hóbortokra tett szert. Az első és izgalmasabb, hogy gyakorolja az ivást. A dolog szépséghibája, hogy a zuhanyrózsából, a csapból folyó vízből és a fürdővízből kortyolgat. A pohár azonban smafu. Értetlen és konzervatív anyaként pohárból tanítgatom inni, és mivel ő olyan jó fej, ezért a kedvemért néha megpróbálja, ügyesen kortyol egyet-kettőt, de igazán szenvedélyesen és eltökélten fürdés közben iszik. (A család már megvádolt azzal, hogy nem adok eleget inni a gyereknek.) A gyerekbőrbe bújt ördögfióka meg mintha tudná, hogy amit tesz, az rosszaság.
Próbáltam visszaemlékezni, mikor is „ütötte fel a fejét” a fürdővíz kortyolgatása, de csak arra emlékszem, hogy egyik nap hasra vetette magát a kádban – elindítva a 128. lelkiismeret-furdalást, mert nem vittem babaúszásra, pedig ő egy vízi lény –, és szájával óvatosan megközelítette a vizet. Aztán a víz az orrához ért, felkapta a fejét, és a szájába került kis vizet lenyelte. Azóta ez a fürdés része, és bár én próbálom elterelni erről a figyelmét, minimális sikerrel sem járok. Próbálkoztam észérvekkel és szép szóval, bevittem a fürdőszobába a poharát – de a pohár csak annyira izgatta, hogy azzal remekül lehet vizet merni és kiönteni –, és telepakoltam játékokkal a kádat, de minden alkalommal hasra vetette magát.
Egyszer feltámadt a halvány remény, mert igen elmélyülten szuszogott bele a pohárba, és már arra gondoltam, hogy „igen, a fiam megtanult inni”, amikor észrevettem, hogy a nagy csendben olyan került a kádba, aminek a biliben lenne a helye. Octopust megszégyenítő karmennyiséget növesztettem, kikaptam a gyereket, a játékokat és a csúszásgátlót, a gyereket és a kádat is lecsapattam – miközben a gyerek a mosdótálban áll –, majd a fürdési szertartást befejeztem, ami olyan volt, mintha három nyálkás halat próbálnék megfogni két kézzel, de végül a gyerek tisztán és illatosan az ágyba került, én meg esti kikapcsolódás gyanánt fürdőszoba-fertőtlenítéssel múlattam az időt.
Tizenhét hónapos anyaságom során egyetlen és örök igazságra leltem: a nagy csend sohasem jelent jót! Persze, értem én azt is, hogy kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond, de az anyaság legfaramucibb vicce a csend. Semmire sem vágyom úgy, mint egy kis nyugalmas csendre, de nincs annál nyugtalanítóbb, mint a nagy csend. Néha odáig fajul a helyzet, hogy még most is beosonok az alvó gyerekhez, és ellenőrzöm: veszi a levegőt, és édesen alszik, mint a tej. Ébrenléti időkben a csend még félelmetesebb.
Azt szeretem a legjobban, ha a fiam elvonul a szobájába, és csörög, zörög, halandzsázik. Minél hangosabb egy játék, annál jobb. A zajokból pontosan tudom, hogy melyik játékával foglalatoskodik, de ha csend támad, nincs mese, rohanni kell.
Pár napja az egyik csendben megszerezte a zsírkrétákat – eddig csak közösen rajzoltunk, és abban a fiókban tartottam, amelyet hitem szerint sehogy sem tud elérni –, és mire a szobába értem, elmélyülten nézegette. Először elöntött a boldogság, hogy milyen okos a gyerek, felismeri, hogy ezzel szoktunk rajzolni, és igaz, hogy a parkettán húzogatja, de ez már eszközhasználat. Utána lett gyanús, hogy mozog a szája… Mintha rágna valamit. „Mutasd, mi van a szádban” – mondom neki. Nem mutatja, így bevetem anyai erőfölényem, és akkor is erős maradok, amikor sárga zsírkrétadarabokat találok a szájában. Super Mariót megszégyenítő ügyességgel szedem ki a szájából úgy, hogy egyszer se harapjon rá az éles kis fogaival az ujjamra. Nem mellesleg elmagyarázom neki – fixa ideám, hogy jó, ha mindent elmagyarázok neki –, hogy a zsírkrétát nem esszük meg, csak rajzolunk vele. Az eset előfordult virágfölddel is, viszont a jó hír, hogy azóta se virágföldet, se zsírkrétát nem evett. Ma beleharapott egy vöröshagymába, mert hisztiig fajult a „meg akarom kóstolni”, én meg tudok megengedő anya is lenni. Az eredmény üdítő, legalábbis számomra. A fiam felhagyott a kukázással. Tehát most azért kell rohannom utána, ha csendben tesz-vesz a konyhában, mert nem tudni, mit talált.
Reggeli készülődés közben esett meg, hogy én és az apja álmosan küzdöttünk a napi rutinnal, Fül azonban belevetette magát a napi teendőkbe: a favonataival játszott. A beálló csend minden idegszálamban riadót fújt. Nem hallottam a fajátékok jellegzetes koccanását a parkettán, eldobtam mindent, és rohantam a gyerekhez. A kisded arcán boldogság, miközben valamit elmélyülten rágott. Előtte a földön fél doboz konyakos meggy, névnapomra kaptam, és előző este ettünk belőle, és mint az eset mutatja, az asztalon felejtettem. Zsombor megszerezte a dobozt, kinyitotta – jaj, de ügyes gyerek, micsoda problémamegoldó! –, megfogott egy konyakos meggyet – hihetetlen, hogy fejlődik a finom mozgása –, és a szájába tette. (Az én fiam a legügyesebb.) Azonban csak magamban lelkesedtem, arcom szigorú volt, kifeszítettem a gyerek száját, és kihalásztam az összerágott bonbont. Apró fogaival a csomagolást itt-ott átrágta, száját betöltötte a csokoládé, és igazán megharagudott rám, hogy elvettem tőle ezt a finomságot. Szemében bánat és sértettség, sírása szívfacsaró volt.
A csendes reggeli kávézás ekkor ugrott, még hálóingben leültem a játszószőnyegre, odahívtam a fiam, kibékültünk, mert nincs addig nagy baj, amíg a közös játék megnevetteti.
