Kedves Soma!
A segítségét kérném, mit tanácsol mint kívülálló és mint szakember a helyzetemre. A férjemmel tizennégy éve ismerjük egymást, áprilisban leszünk(?) négyéves házasok. Van egy kislányunk, aki február 1-jén tölti be a kettőt – ennek később jelentősége lesz. Már a kezdet kezdetén tudtam, hogy párom iszik. Nem részegre issza magát, és nem is mindennap, de munka után még a főnökénél megisznak egy sört, illetve nekem ez van bemesélve. Amikor maszekol, a háziak adják neki a pancsolt bort és a méregerős házi pálinkát. Sajnos a nagypapám ivott, az édesapám ivott – megismerem a szagokat, fel tudom mérni, hogy az nem egy sör volt. A bor szagától egyenesen rosszul vagyok, így azt rögtön megérzem. A férjemnél vannak különös ismertetőjelei a spiccesség fokozatainak: tekintet, járás, tompaság…
Amikor elegem lett a piaszagból, kaptam sorra az ígéreteket, én meg szabtam a határidőket, és kihangsúlyoztam: utolsó esély! Persze ezekből sosem lett semmi. Mindig megsajnáltam, mert arra figyeltem, hogy neki ne fájjon. Megfogadtam, hogy a gyermekemet nem teszem ki annak, hogy részeg apával „büszkélkedhessen”, és esetleg veszekedés legyen az otthonában. Amikor terhes voltam, megígérte: amint megszületik a lányunk, befejezi az ivást. (Tervezett gyermek, nem véletlen baleset. Minden kezelésre eljárt velem, két inszeminációra volt szükségünk, tehát elvárható tőle a felnőttként való gondolkodás). Nem lett belőle semmi. Továbbra is iszogatott. Egy szobában alszunk a gyermekünkkel, akinek szerintem nem tesz jót, hogy érzi azt a bűzt, ami az apjából árad. (Volt olyan eset, hogy télen nyitott ablaknál aludtunk, mert annyira büdös volt.)
Megjegyzem, édesanyámmal és az ő barátjával élünk egy nagy családi házban, és sokszor szégyenkezem, hogy látják, hová süllyedt a férjem – ami szerintem csak rosszabb lesz. Már elmeséltem a bánatomat az anyósomnak is, aki állítólag beszélt a fiával, hogy ne tegye ezt velünk. Elmondtam a férjemnek, hogy utolsó határidő a lánya második születésnapja. Ha utána megérzem a piaszagot, csomagolok, és költözhet haza. Nem veszekszem vele, mert azzal úgysem érnék célt. Még sosem veszekedtünk, mert nem látjuk értelmét.
Eddig arra hivatkozva toltam ki a határidőket, hogy „na jó, még egy utolsó esélyt kapsz!”, illetve magamnak azt mondogatom, a lányunk miatt maradunk együtt. Nem akarom, hogy elvált szülei legyenek, ugyanakkor azt sem, hogy zűrös családban nevelkedjen, ahol nem a harmóniát és a boldogságot látja. Sajnos én kövér vagyok, és attól is félek, hogy már nem fogok magamnak társat találni (persze ez mellékes, de azért egy szempont…). Azt sem mondhatom, hogy már nem szeretem a férjemet, csak próbálok a jövőre gondolni, mi lenne a gyermekemnek a legjobb.
Ön szerint mitévő legyek? Tűrjek? Újabb határidőt tűzzek ki, ha a február 1. nem vezet célra? Váljanak el útjaink?
Köszönöm a segítségét!
Klári
| Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu |
Kedves Klári!
Először is kérlek, legalább gondolatban tegeződjünk! Nekem így könnyebb és közvetlenebb, ráadásul szerintem én vagyok az idősebb (43). Úgy érzem, a problémád sokkal összetettebb, mint ahogy leírtad. Az inkább egy okozat, hogy a férjed iszogat, de nem ez a problémáitok gyökere és fő okozója.
Leveledből kiderül, hogy komoly önbizalomhiányod van. Márpedig akinek nincs elég önbizalma, az nem is járhatja a maga útját, hanem tévutakon jár, zsákutcákban. Nem tudja magát adni, sokszor kompenzál, és a drága életenergiája elfolyik önmaga és mások lehúzására. Az, hogy inszemináció, azaz mesterséges megtermékenyítés által fogantál meg, már önmagában komoly stresszre, blokkra utal a nőiséged megélésében. Hazánkban az szomorú, sőt felháborító tapasztalatom, hogy a mesterséges megtermékenyítés céljául szolgáló intézetek túlnyomó többségében nem vagy csak alig foglalkoznak a meddőség lelki hátterével. A szülőségre fizikailag teljesen alkalmas pároknál sem nézik meg a lelki hátteret, illetve a pszichológussal való néhány találkozás nem elegendő a változások elindításához. Így az esetek többségében beindítják a nő testében a hormonháborút, miközben a múlt sérelmeit és blokkjait kellene felfedni és tisztítani.
Több olyan családállítást néztem végig, ahol olyan nők kértek segítséget, akik az anyaságra fizikailag alkalmasak voltak, mégsem tudtak megfoganni. Te magad az egyik legalapvetőbb ponton, a nőiséged egészséges megélésében sérültél, hiszen az egyik legdominánsabb ösztönös képességünk a megfoganás maga. Szaporodásra vagyunk kódolva, és neked ez nem ment „magától”, csak egyfajta erőszak, azaz beavatkozás által. Szintén komoly önbizalomhiányra utal egy szomorú mondat a leveledben: „Sajnos én kövér vagyok, és attól is félek, hogy már nem fogok magamnak társat találni (persze ez mellékes, de azért egy szempont…).” Ez egyáltalán nem mellékes. Sőt! Leveled egyik legfontosabb mondata!
A kövérség mögött – ami nem azonos a teltkarcsúsággal vagy a piknikus alkattal – mindig bizonytalanság, szorongás áll. A szeretetéhség és az információéhség visszahullik a testbe, és a fizikai éhség szintjén követeli a magáét. Te igen fiatal nő lehetsz – harminc körül, gondolom. Az egyik legpazarabb időszak a nő életében: harminc-egynéhány és negyven-egynéhány között lenni maga a virágzás időszaka! És benned olyan mérhetetlen kishitűség van, hogy képes vagy ekkora félelmet gyártani magadnak: „már nem fogok magamnak társat találni”.
Tudod, mit élhet meg melletted a férjed? Azt, hogy ő nem elég jó, nem tudott neked annyit adni, hogy elhidd: klassz nő vagy! Nem könnyű egy férfinak feldolgoznia, hogy a feleségének, a gyermeke anyjának nem tudott eleget adni… Így te sem tudtad megadni neki azt, hogy erős, adni tudó férfinak élje meg magát. Ráadásul fiatalon elhagytad magad, benne ragadtál a sérülésedben – mint egy megakadt lemezjátszó tűje. Ám az a nő, aki fiatalon hagyja magát „elanyásodni”, az nemcsak önmagát, de a férjét és a családi egységet sem tiszteli eléggé. Egy hosszú távú párkapcsolatban mindkét félnek tudatosan kell tennie azért, hogy amennyire lehet, vonzóak maradjanak egymásnak, és ne hagyják ellaposodni a házaséletüket. Te mit teszel ezért, kedves Klári? És vajon miért iszik a férjed? Mi az, amit nem akar tisztán meglátni, amivel nem szeretne józanul szembesülni? Mért kell, hogy rendszeresen bódítsa magát, hogy az alkohol pillanatokra felszabadító mámorában szebbnek, jobbnak élje meg az életét? Lehet, ha nem inna, már otthagyott volna benneteket, de nem szeretne „rossz” apa, „rossz”, elhagyó férj lenni.
Ráadásul ehhez jön az a nyomasztó helyzet, hogy nincs elég és önálló életteretek. A férjed egy házban lakik az anyósával és annak élettársával, ráadásul hárman egy szobában alusztok. Nem tudom, milyen köztetek a szex, de egy kétéves gyerek mellett nem lehet igazán felszabadultan szeretkezni.
Azt írod: „a bor szagától egyenesen rosszul vagyok, így azt rögtön megérzem”. Ez a te problémád – és valahol a te önzésed. Én, aki magam is „boros” vagyok (van egy kis présházam és szőlőm is), igen nagy tisztelője és szeretője vagyok a jó boroknak. (Ezúton ajánlom Hamvas Béla A bor filozófiája című művét, hátha kicsit közelebb kerül hozzád annak az isteni nedűnek a rangja, amivel a keresztény liturgiában Jézus vérét szimbolizálják.)
Az, hogy nem bírod a bor szagát sem, azt üzeni, hogy még mindig a múltban élsz, ott ragadtál, nem tudtad feldolgozni, hogy nagyapád és apád ivott. Úgy gondolod, te mint „kicsi” (a családállítás szemléletében a szülő mindig a nagy, a gyerek a kicsi, akárhány éves is legyen) megítélheted, hogy a nagyoknak mit és hogyan kellett volna csinálniuk. Ez hatalmas hiba. Nem te vagy az apukád szülője, hanem ő a tiéd. Azt tette, amire képes volt, ahogyan most a férjed is azt teszi. Te pedig az ő anyukája próbálsz lenni, aki megmondja a kisfiának, mit szabad és mit nem, különben következményei lesznek.
Rád szólt rád már a férjed vagy a környezetedben más, hogy „Klári, már megint eszel”? Mennyit eszel? Neked ez hogy esett – vagy hogy esne? Szerinted erőt adott (volna) egy életmódváltás elindításához? Az a helyzet, kedves Klári, hogy ilyen esetekben a százszázalékos megértés és elfogadás segíthet. Nem azt mondom, hogy örökké, és ebbe bele kell törődni, benne kell maradni. Ahhoz azonban, hogy beinduljon a változás, össze kell gyűjteni azt a hatalmas energiát, amelynek a tudatos mozgósításával válthat és változtathat az ember. Minden egyes komoly változáshoz kell egy nagy adag pluszenergia.
Az a tanácsom, ne arra vesztegesd az időd, mit szólnak a szomszédok, rokonok ahhoz, hogy iszik a férjed, hanem arra figyelj, miért iszik. Egyébként ilyen alapon ő is szégyellheti, hogy egy elhízott őrmester a felesége, aki magától meg sem tudott foganni. Ezek kemény szavak, de úgy érzem, kellenek ahhoz, hogy felébredj. Azért, hogy ne kifelé háríts, ne az általad szabott időpontok betartásától várd az életed javulását, hanem merj mélyebbre és magadba nézni! A változáshoz nemcsak a férjed, hanem önmagad megértése is szükséges.
Mindenképpen javaslom neked is azokat a módszereket, amelyeket szoktam. Ezenkívül bátor és őszinte beszélgetéseket önmagaddal és a férjeddel, és keressétek meg azokat az örömforrásokat, amelyek színt visznek a hétköznapjaitokba! Ahogy levelemből is érzed, én semmiképpen nem javaslom az időpont kitűzését (ismétlem: gondolj arra, neked ez hányszor jött be a fogyókúránál). Nem azt mondom, és nem is az a jó megközelítés, hogy „tűrj”, hanem azt, hogy ébredj föl! Keress, kutass, törekedj arra, hogy megismerd és megértsd magadat és őt, hogy tovább tudjatok lépni!
A lányotok már most mindent tud és érez, mélyebben, mint sejtitek, de benneteket választott, és ezt az utat – így a ti harmóniátok az övé is. Azt javaslom, kedves Klári, kezdj el egyedül lenni, kérdéseket intézni magadhoz, és befelé figyelni! Szakítsatok időt a pároddal az együttlétre, lehetőleg a gyerek nélkül, új környezetben. Szakadjatok ki a hétköznapokból, menjetek el együtt valahova! Ha közben fröccsözik, ne piszkáld érte, próbálj te is ellazulni, és beszéljétek át, mi fáj, mi hiányzik. Jó lenne, ha ezt akár le is írnátok!
Kezdj el tudatosan dolgozni önmagad felemelésén saját magad lehúzása helyett. Ha kell, kérj mindehhez külső segítséget. Nagyon fontos, hogy szeresd magad, ott várja benned az a lány, hogy meglásd, megértsd és meghalld őt. Most van a most! Ébresztő! Ez a te életed, tegyél magadért, magatokért!
Sok-sok erőt, bátorságot hozzá!
Soma Mamagésa
