Tompos Kátya nyeregben van

Andrássy út, francia miliő, az egyik oldalon a Bel Aminak maszkírozott Robert Pattinson forgat, a másikon Tompos Kátya pattan nyeregbe a fotósunk kedvéért. Az amerikai stáb ipari kamerákkal, a Marie Claire stábja sok közreműködővel és hatalmas lelkesedéssel lát munkához. Mindkét esemény vonzza az érdeklődőket. Robert Pattinsont elzárják az érdeklődők elől, Kátya viszont megközelíthető, mosolyogva autogramot oszt a rajongóinak. Tizenhat év körüli lányok „sziakátyáznak”, majd arról mesélnek, hogy pont olyanok szeretnének lenni, mint a színésznő. Mosolygós, kedves, sikeres. 

Tompos Kátya külvárosi színházi munkák és a musical szak után került a Nemzeti színpadára, emellett egy zenés cigánymesével járja a színháztól jó messze lévő intézményeket, legutóbb egy leány-javítóintézetben mutatták be a De jajj! című darabot. „Mindkét fél számára óriási élmény volt” – emlékszik vissza a közönség és a színészek közötti adok-kapokra. A korábban a belvárosi Spinoza kávéház színpadán futó előadás-sorozat kikerült az életbe, de Kátya szerint az elit nézőközönség és a színházat még sohasem látott emberek reakciója ugyanarról szól. Csendről, gondolatokról és nevetésekről. Székesfehérváron a Kabaré címszerepében láthatjuk, és már készül a My Fair Lady is – a Szegedi Szabadtéri Játékokon Kátya újra címszerepben énekel.

Kátya iPodján bolgár népzene és francia nyelvlecke szól – felfrissítendő angol- és hibátlan orosznyelv-tudása mellé most már a beszélt franciát szeretné kicsit tökéletesíteni. „Nemzetközi karrierben is gondolkodom” – meséli, miközben arról győzköd, hogy ő aztán soha nem megy senki és semmi után, valami miatt minden megtalálja, amire szüksége van. Talán a nemzetközi karrierrel is így lesz, valaki meglátja, belelát valamit, és már viszi is tovább. „Érdekel, hogy a rendezők mit látnak meg bennem, de ahhoz, hogy elvállaljak egy szerepet, mindenképpen kell hogy legyen kapcsolat köztem és a karakter között.” Előfordult már, hogy visszautasított egy megkeresést, amiről nem szívesen beszél, nehogy valakit megsértsen. De volt már olyan is, hogy a sok elfoglaltsága miatt nem lehetett őt egyeztetni. Az interjú szervezése sem egyszerű feladat, sok a „necces nap” – próbák, előadások és utazások között kell találni egy randevúnyi órácskát a beszélgetésre. Kátya, talán ezért is, inkább profikra bízza a szervezést. Egy művészügynökséget kért fel a menedzselésre, és az újságírókat is hozzájuk irányítja, mondván: ők ismerik a legjobban az időbeosztását.

A beszélgetésünk előtt Kátya Szerbiában járt lemezfelvételen, ahol régi jó barátaival, a Söndörgő zenekarral készített közös anyagot. „Azért vonzódom a népzenéhez, mert az ösztönökhöz áll közel, az ember legbensőbb lényéhez, ahhoz, ami még nincsen semmivel elrontva vagy megfűszerezve. Sajnos csak egy napot tudtam abban az általam nagyon szeretett, romlatlan világban, Újvidéken tölteni a felvételek alatt.” Vajon Kátya is ilyen, vagy csak szeretne ilyen lenni? „Azt hiszem, alapból ilyen vagyok. Az embernek kifelé mindig mutatnia kell valamit, amivel alkalmazkodik a külvilághoz, és ezzel védi is magát. De folyamatosan keresem azokat a fórumokat, ahol ezt a részemet is meg tudom mutatni, de legalábbis dédelgetem magamban, hogy megőrizhetek ebből valamit.”

A feladat nem könnyű. Kátyának tudatosan kell arra törekednie, hogy megtartsa magát olyannak, amilyen. „Sokszor tapasztalom, hogy a rendezővel való közös gondolkodásnak nem része, hogy együtt foglalkozzunk az ösztönökkel. Ha én nem foglalkoznék velük, talán nem maradna belőlük semmi sem. A rendezők közül már alig kíváncsi valaki a lelkedre, csak a végeredmény számít, ami a színpadra kerül.” Kátyának a szeme sem rebben, amikor azzal szembesítem, hogy a legtöbbször eszköz a rendező kezében. „Persze, ezért is fontos, hogy olyan dolgokkal is tudj foglalkozni, amelyekbe senki nem szólhat bele. Nekem ilyen például a Söndörgő zenekarral való közös munka.” A délszláv cigányzene különösen közel áll a színésznő szívéhez, akárcsak a cigányok szabadságszeretete és az orosz irodalom. „Más vagyok, mint a magyar színészek, orosz lelkem van.” És hogy az milyen? „Elmondhatatlan, de minden kiderül róla, ha az ember Csehovot, Dosztojevszkijt vagy Turgenyevet olvas.”

Kátya karakterét egyesek Audrey Hepburnhöz és a fiatal Demi Moore-hoz hasonlítják. „Jólesik, ha ezt mondják, mert jó energiájú színésznőkről van szó. Ehhez hozzá kell szokni, mert megkerülhetetlen, de én köszönöm, jól vagyok úgy, hogy Tompos Kátya.”

Két évvel ezelőtt a Valami Amerika 2. premierpartijára szelíden mosolyogva, de királynőként vonult be stylist nélkül választott ruhájában. A kolléganői irigykedtek, a magazinkészítők a kezüket dörzsölték. Még nem ismerték ugyan az új csillagot, de tudták: hamarosan eljön az az idő, amikor címlapról köszön vissza az a szelíd mosoly, azokkal a szikrázóan szenvedélyes szemekkel. Abban az időben még azt a szót is félve ejtette ki magáról, hogy színésznő. Problémája ugyan nem volt vele akkor sem, csak „más korszakot” élt. „Most azt érzem, hogy csak folyok bele a sűrűjébe, és hagyom magam sodortatni a lehetőségekkel. Érdekel, hogy mit gondolnak rólam a rendezők, és hogy miben tudnának elképzelni.”

Kátya szerint a közönség is alakít egy-egy szerepen, mégpedig úgy, hogy nem is tud róla. „Mindig naiv voltam, azt hittem, hogy magamat is megvalósíthatom egy szerepben. Hittem abban, hogy amit én gondolok egy szerepről, azt igenis ki lehet fejezni a színpadon. De erre nincs idő, ennél sokkal hatékonyabban kell dolgoznunk. A premierek után, amikor előadásról előadásra érik tovább a játék, akkor már sokkal inkább a színész kezében van a szerep sorsa, mint a rendezőében. A közönség előtt derül ki végérvényesen, hogy mi igaz, és mi nem, mi az, ami tud működni, és mi az, ami nem. A színész egyszerre nagyon hiú és védtelen – eleinte igazodik a kapott instrukciókhoz, ezekből dolgozik, de később, mivel alkalmazkodni is nagyon tud, sokkal inkább a közönség visszajelzéseiből építkezik tovább.”

A színésznő a magánéletéről nem szívesen beszél – leginkább egy szót sem hajlandó elárulni. „Az életemnek ezt a részét szeretném megtartani magamnak. Szerinted utálnak ezért?” Kátya szerint a drámairodalom és a filmforgatókönyvek épp elég párkapcsolati megoldást és azonosulási lehetőséget kínálnak a nézőknek. Úgy érzi, hogy annyi mindent megmutatott vagy inkább „odaadott” már magából a szerepeiben, hogy ennél több információra az ő hivatásában már nincs szükség.