Egy méltatlanul elfeledett szerzőt idézek most fel, akit én is csak tavaly fedeztem fel magamnak. Idős barátom döbbenten nézett rám, mikor nála vendégeskedvén megláttam az egyik Pitigrilli-könyvet, a Kokaint (irtóztató skandalum volt a maga idejében! Így írni, sőt írni egyáltalán a drogokról és a test egyéb szenvedélyeiről!), és bevallottam, hogy erről az íróról én bizony még nem hallottam. Megtudtam, hogy korának egyik legnépszerűbb szerzője volt, százezres példányszámban keltek el a munkái. Az olasz Karinthynak is nevezték, a love storyk királyának, a női lelkek ismerőjének. Máig aktuálisak a sorai. Magunkra ismerhetünk a szereplőkben, felfedezhetjük saját botlásainkat a rengeteg humorral megfestett szituációkban. Egyszerűen beleszerettem a könyveibe.
 |
| Dino Segre – forrás: Mgrande.com |
A Pitigrilli természetesen álnév, a szerző Dino Segre néven született Olaszországban, 1893-ban, hogy aztán haláláig, 1975-ig ontsa magából a szellemes, sziporkázó, mégis mindig valamilyen társadalmi probléma köré épülő műveit. Minden regényében van szerelem, s így van néhány gyönyörűen körberajzolt nőalak. Mert hiába szarkasztikus, néhol cinikus a szerző, a szebbik nem iránti szenvedélyét nem tudja palástolni. Hogy miért mégis egyetlen művét, a legnagyobb sikerét, A 18 karátos szüzet választottam? Mert ennek a regénynek több fejezete Budapesten játszódik, és címszereplője egy fenségesen szép magyar cigány leány, Melitta, akiről később kiderül, Iluskának hívják. És mert ebben a könyvben írja le a legmarkánsabban, mit is gondol a női szépségről. Ami, ha van, gyakran meghúzódik a fűzők, fodrok, pirosítók árnyékában, ha nincs, akkor hogyan pumpálják fel a látványt épp az előbb említett kellékekkel, és hogy robban be egy natúr szépség, és forgatja fel az addigi képzeteket a látványról.
Nem lehet nem nevetni a szerző leírásain! Ahogy kifiguráz mindent és mindenkit! A társaság már kiszúrta a szüzet, Melittát, éppen róla beszélgetnek, de a néző számára (aki egy féltékeny idős hölgy) egy ilyen fiatal test túl egészséges. „A klasszikus szépség nem hat rám. A klasszikus művészetnek legnagyobb hibája az egészség. Ha a számtalan Juno gyomorsavtúltengésben, a sok Vénusz pedig vesebajban szenvedett volna, akkor néhány régi képet és szobrot még manapság is elviselhetőnek találnánk.” A mellette ülő férfi persze mégis beleszeret a lányba. Ez megváltoztatja mindkettőjük életét. A férfi addig is azon fáradozott, hogy álcák mögé lásson: „Maurio megtanulta, hogy a végzetes asszonyok, akiknek az a hírük, hogy parfümszórókkal fújják szét a milliókat, jók és gyengédek is tudnak lenni, odaadóan szerelmesek, ha ledobják a sokszínű álarcot, amely néha bizony terhes.” A szűz keresetlensége megbabonázza. Karcsú vállai, kislányos alakja. A legszebb jelenet, mikor segít a lánynak borotválkozni. „– Szappanozd be újra a nyakamat: ott az ecset. Folytasd helyettem a nehéz műveletet. (…) ez a Titusz-frizura. Nevét attól a kozmetikai művelettől nyerte, amelyet a halálraítélteken hajtanak végre, mielőtt a guillotine elvégezné a többit. – Valóban szép, guillotine-ozni való nyakad van. Keskeny, piros szalag illene rá, rajta egyetlen rubincsepp.” Itt már megpecsételődött a sorsuk. A lány elvesztette a tisztaságát, rálépett a többiek útjára. De ez maradjon a regény titka, nem akarom lelőni a sztorit, inkább csemegéznék a könyv szépségelméleteiből, mert Pitigrillinek mindenre van vicces és találó elmélete, épp a külsőségekre ne lenne?
Kopaszodó embert így vigasztal: „Ha igaz, hogy a természetes fejlődés során a haj, az állati szőrzetnek ez a korcs maradványa, tökéletesen el fog tűnni, akkor a kopaszok magasabb rendű emberfaj ősei.” Iszákosnak a szemét dicséri, és köménypálinka fogyasztására buzdítja, mert attól kerek és értelmes lesz a tekintet. Vicces, mikor a lányok azon veszekednek, mi természetes, én mi nem. Megkérdezi Donatella Melitta-Iluskától, miért nem tünteti el a szeplőit. A válasz egyszerű: mert Isten így teremtette. Ám jön a frappáns visszavágás: „Az arcvizet is Isten teremtette, márpedig azért, hogy használd, és eltüntesd vele a szeplőidet!”
Persze egy kifordított, illetve ide-oda forduló világban bajosan mondanánk meg, mi természetes, és mi nem. Inkább hallgassunk Pitigrilli tanácsára ismét: „A szépség titka abban rejlik, hogy külsőnk egyéni jellegét minél inkább hangsúlyozzuk: nem pedig, hogy megváltoztassuk. Aki barna, festesse a haját még sötétebbre. Aki szőke, még világosabbra. Nincs nagyobb hiba, mint ha egy barna nő mindenáron arra törekszik, hogy megszőküljön.” A tanulság úgyis az, hogy valahogy mindig eltakarjuk magunkat. Vagy így, vagy úgy. Ha az egyik álarc lehullik, úgyis lesz helyette másik.
