nlc.hu
Aktuális
“Alzsír” – 2. rész

“Alzsír” – 2. rész

Bächer Iván nagyszülei évtizedeken át Algériában éltek, az írót pedig már évtizedek óta furdalja a kíváncsiság, mi tarthatta ott őket ilyen hosszú időn át, miért emlékezett a mama olyan szívesen azokra az évekre. Most élete úgy alakult, hogy néhány napot az afrikai országban tölthetett, megtapasztalhatta minden ízét, zamatát. Élménybeszámolóját a Nők Lapjában olvashatjátok.

Az iszlám

Az európai turista ne engedje el magát soha.

Mások a szokások errefelé. Az utcán nem föltétlenül tanácsos idegen hölgyeket megszólítani. Egy nő vállát átkarolni, arcát megpaskolni kedvesen főleg nem! Nem vagyunk Japánban sem, hogy léptenként a szembejövők képébe fotografáljunk. Az efféle gesztusok könnyen félreértésekre és differenciákhoz vezethetnek itt. De ez fordítva is áll.

Mikor az utcán előttünk haladó úr zsebéből kihullott egy kulcscsomó, Mónika lehajolt, fölvette azt, két gyors lépéssel beérte az urat, és megveregette annak vállát, akkor bizony barátunk, Farid ijedten kapott Mónika karja felé. De nem történt végül semmi baj, az úr barátságos mosollyal köszönte meg a kulcsot, túltette magát azon, hogy egy idegen nő hozzáért az utcán. Allahnak sem kell mindent látnia.

Viszont ha csak egy percre is megállunk az utcán, megszólítanak azonnal: Ça va? És kikérdeznek, és mosolyognak, eligazítanak és segítenek, ha kell. És ha nem kell, akkor is.

Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a százharminc éves francia jelenlét után európaiak ezrei – köztük magyarok – éltek itt, és algériai fiatalok ezrei tanultak szerte Európában, így Magyarországon is. A határok nincsenek lezárva ma sem, sokan utaznak, sőt munkát is vállalnak külhonban, Franciaországban, Spanyolországban és egyebütt. Sokféle kultúra, hatás elegyedik tehát itt is. Szélsőarabok, szélsőiszlamisták, idegengyűlölők, türelmetlenek akadnak errefelé is, többen a kelleténél tán, de hát az ilyes emberből az egy is sok mindenütt.

Mindazonáltal – szemben az elmúlt évtizedekkel – visszaszorították az európai kultúrát. Nemigen van mozi – egyet találtunk a hat nap alatt -, nincsen európai értelemben vett színház, opera, hangversenyélet.

No meg nincsen alkohol.

Vagyis úgy nincsen, ahogy színház, opera, mozi nincs. Úgy nincs, hogy azért van. Csak oda kell figyelni.

Mecset fehérlik persze rengeteg, kicsi és nagy, régi és modern. Európai turistának azokba bemenni bajos, de az sem lehetetlen. Mi mindenestre bezokniztunk a Casbah lábánál egybe, ahonnan nem akolbólintottak ki minket, igaz, másutt ki kellett szaporáznunk. De itt is – talán kicsit arab barátunk közvetítése nyomán is – közölték, hogy istentisztelet van éppen odabenn, de utána bemehetünk majd nyugodtan.

Algériában ami nincsen, az van, ami tilos, az mégis lehető.

Egyébként imádkozni nem csak templomban lehet.

Egy ízben a mólon sétálgatva egy úr mellett haladtunk el, aki kelet felé térdepelve, a betonra borulva buzgón és hosszasan imádkozott. Órámra nézve láttam, helyes, ennek jött el az ideje, a délutáni imának. Mert én azért készültem is, ugye. A napi öt ima – ha nincsen mecset a kéznél, vagyis a cipőt levetett lábnál – bárhol megejthető, de megejtendő okvetlenül, még horgászás közben is. Ez az úr horgászott ugyanis. A két jókora bot ott meredt zoknis lábánál, a zsinórok messzi bedobva a tengerbe. Álltam, vártam, mi történik, ha kapás van. De nem volt, előbb ért véget az ájtatoskodás. Úgy látszik, sosem tudom már meg, mit rendel az iszlámok Talmudja ilyen esetre.

 

Alkohol

Az első nap egy pofa sörre megszomjúhozván betértem a mindenfelé ezrével működő italmérések, kávézók, teázók, büfék egyikébe. Majd másikába. Majd harmadikába. Szeszes italt nem mértek sehol. A méterenként föllelhető vegyesboltokba is hiába tértem be. Egy doboz sör, egy árva palack bor, egy stampedli raki nem sok, annyit se vehetsz itt magadhoz.

Hacsak nem mégis.

Amikor már végképp felhagytál minden reménnyel, akkor egyszer csak fölbukkan szomjúságtól már-már zavaros tekinteted előtt egy cégtábla: Brasserie. Nem látsz be. Függöny, redőny leeresztve, vagy esetleg nincs is kirakat, ablak, sőt az ajtó sem nyílik a kilincs nyomását követőn. De ha kopogsz, valaki elhúzza a riglit, és te már benn is vagy egy igazi, hamisítatlan pesti kocsmában. Az asztaloknál egyszerű viseletben feszítő, borostás urak ülnek, kezük ügyében egy-egy kis üveg, vagy esetleg félliteres doboz sör, de sohase több, mindig csak egy. Persze, hogy az az egy éppen hányadik, nem tudható. Mindenestre, ha kiürül a palack vagy üveg, akkor azzal fárad a pulthoz a vendég, és becseréli azt egy telire. Ha úgy hozza kedve, kikérhet egy féldecit is, igaz, a választék nem nagy: whisky van és pastis.

Első látásra nem tűnik fel, az italmérésekben, melyekből jó néhányat felfedeztünk még a városban, bor is kapható, mégpedig igen jó minőségű, helyi, algíri bor, vörös, fehér és rozé is, ráadásul legtöbbször l’eau minérale, azaz ásványvíz is kapható e helyeken. A rozé kisfröccsözésnek semmi akadálya nem lévén tehát, Algírban otthonosságom teljesnek volt mondható.

A brassériákban, vagy a bárnak nevezett kocsmákban természetesen elvitelre is adnak sört és bort, de minden palackot egyenként, a sörös dobozt párosával újságpapírba tekernek, mielőtt a nejlonba csúsztatnák.

Ritkásan, elszórva, de minden negyedben van sörös diszkont és borüzlet is, amelyekben néha meglepően széles a választék. De itt is, akárcsak a kocsmákban, újságpapírba bugyolálnak minden egyes dobozt, palackot. Láthatóan ez az eljárás központi utasítást követve lett általános.

Úgy látszik, nagy Allah hatalma, de az újságpapíron az ő tekintete sem képes általhatolni.

A konszolidációnak azonban van még egy kardinális eleme.

A hatalom, a választásokon rendre nyolcvan százalék felett teljesítő kormánypárt meglelte a már majdnem széthulló ország másik össze-kötelékét az iszlám mellé: a focit.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top