Marion Cotillard a teljes családjával érkezett a párizsi Hotel Intercontinental Le Grandba. Miközben az interjúra várok a hotel folyosóján, a szobából gyerekzsivaj hallatszik ki, és egyszer csak kilép onnan Marion élettársa és gyermekeinek apja, Guillaume Canet színész-rendező. Rám mosolyog, mond egy kedves „Bonjour”-t, majd továbbmegy, ugyanis ő is interjúkat adni érkezett a hotelbe. Én azonban most nem vele, hanem Marion Cotillard-ral beszélgetek, aki francia díva image-ével szembeszállva roppant természetes és közvetlen jelenség. Lassan, megfontoltan beszél, főképp a kényes kérdéseknél láthatóan minden szavát alaposan meggondolja. Nemcsak új filmjéről, az Ismael szellemeiről mesél szívesen, melyben egy olyan nőt alakít, aki húsz évre szó nélkül lelép a férjétől, és ezalatt még halottá is nyilvánítják, majd egyszer csak előkerül, hanem a magánélete sem számít tabunak. Az interjú egy pontján pedig elereszt egy könnycseppet. Ilyenkor az interjúzó újságíró – jelesül én – hajlamos azt hinni, hogy egy különlegesen őszinte beszélgetésben volt része. Csakhogy pár órával később, a kollégákkal folytatott beszélgetésekből kiderült: aznap bizony szinte az összes interjújában előjött valahol az a könnycsepp. Egy performansznak lehettem hát szemtanúja, de azt legalább a legjobbtól kaptam, a lehető legmeggyőzőbb kivitelezésben.
Úgy tudom hosszabb pihenőt szerettél volna tartani, ehhez képest leforgattad az Ismael szellemeit. Miért?
Zsinórban hat filmet forgattam, szinte szünet nélkül, vagy egészen minimális szünetekkel. Megfogadtam magamnak, hogy ne tovább. Pihennem kell, nem forgathattam több filmet. Aztán megkeresett Arnaud Desplechin, akivel régen már dolgoztam együtt, és az egyik legnagyobb rendezőnek tartok. Az Ismael szellemeire nem tudtam pusztán filmként tekinteni. Ez nem csak egy újabb film volt a karrieremben. Csupa olyan ember kapcsolódott hozzá, akire felnézek, Charlotte Gainsbourgtól kezdve Mathieu Amalric-ig. Lenyűgözött a nekem írt karakter, Carlotta nagysága és az őt körülvevő misztikum.
Miért?
Arnaud olyan szeretettel tudott beszélni róla, hogy ettől én is beleszerettem. Nem voltam biztos abban, hogy én vagyok a megfelelő ember az eljátszására, de erről is meggyőzött. Bár szünetet szerettem volna tartani, annyira beleszerettem a filmbe, hogy muszáj volt benne lennem.
Nekem Carlotta inkább egy férfi nőről alkotott fantáziaképének tűnik, mint valódi nőnek. Egyetértesz?
Tény, hogy van benne valami álomszerű, ugyanakkor nagyon is igazi. Magát az életet testesíti meg, mert annyi élet van benne. Amikor húsz évvel korábban otthagyta Ismaelt, egy bonyolult személyiségként ment el, ám most egy egyszerű emberként tért vissza. Minden gondolatát megosztja a férfival, nem rejteget semmit. Persze egy olyan ember mindig kicsit rejtélyes marad, aki csak úgy felszívódik húsz évre, de Carlotta most már tényleg nem rejteget semmit. Nem próbál rejtélyes lenni. Elmondja, mi történt vele, ahogy azt is, mit gondolt akkoriban, és mit gondol most. Életet hoz vissza mind az apja, mind a férje mindennapjaiba.
Veled még sosem fordult elő, hogy Carlottához hasonlóan el akarj tűnni? Egyszerűen csak kilépni az életedből és felszívódni?
Nem rendelkezem semmilyen technikával, amikor kidolgozok magamban egy karaktert. Minden film, minden rendező és minden karakter más, így én is mindegyikhez másképp közelítek. Egyetlen szabályom van: nem dolgozom magamból. Nem a korábbi élményeimből és életemből próbálom felépíteni a figuráimat, mert ez túl fájdalmas volna. Inkább csak megpróbálom kiüríteni az agyam, és a lehető legnyitottabbá válni az új karakterre és az új élményekre. Általában az első megérzéseim a legjobbak. Carlotta esetében az első megérzéseim és gondolataim engem is megleptek, ugyanis a saját fiatalkoromat juttatta eszembe. Épp csak felnőtté váltam, amikor az lett a vágyam, hogy elköltözzem egy idegen országba, ahol új életet akartam kezdeni új emberek társaságában. Azt gondoltam, hogy attól, ha megszabadulok a velem szemben támasztott elvárásoktól, végre teljesen önmagam lehetek. Nem akartam megfelelni annak a képnek, amit az emberek alkottak rólam. Szabad akartam lenni, és megszabadulni önmagamtól.
Miért akar egy fiatal lány szabadulni önmagától?
Akkoriban nem szerettem magam. Teli voltam bizonytalansággal, alig volt önbizalmam. És végül nem is volt bátorságom elmenni. De az is lehet, hogy elég bátor voltam ahhoz, hogy maradjak. Végül rájöttem, hogy nekem is óriási szerepem volt abban, hogy az emberek mást gondoltak rólam, mint én magamról. Meg kellett tanulnom teljesen felvállalni önmagam, és ez egy nagyon jó lecke volt. Az Ismael szellemei ezt az élményemet juttatta eszembe, és ez rengeteget segített Carlotta megértésében.
Ez a hasonlóság nem riasztott el a szereptől?
Egy kicsit tényleg megijedtem tőle, de amikor Arnaud arról kezdett mesélni, hogy Carlotta az, aki visszahozza Ismael mindennapjaiba az életet, éreztem, hogy szükségem van rá. Igent mondtam a szerepre, aztán nem sokkal később megtudtam, hogy terhes vagyok. Úgy játszhattam el egy ennyire élettel teli szerepet, hogy közben egy új élet fénye pislákolt bennem. (ekkor egy könnycsepp gördül le Cotillard arcán – a szerző) Ennél nagyobb segítséget nem is kaphattam volna.
Mindig borzasztó nehéz és megterhelő drámai szerepeket vállalsz. Sosem gondolkodtál azon, hogy a könnyebbik utat válaszd?
Sokszor folytatok skizofrén beszélgetéseket saját magammal a témában. „Marion, miért teszed ezt magaddal?” Néha tényleg elgondolkodom azon, mi a francért csinálom ezt. Az utolsó filmem, amit forgattam, a Gueule d’ange is megsemmisítő módon drámai, ugyanakkor annyira gyönyörű. Egy kislányról szól, akit elhagy az alkoholista anyja, aki egy teljesen zavarodott figura. Elkezdődött a forgatás, és rájöttem, hogy megint sikerült egy olyan történetbe nyúlnom, ami nagyon sötét helyekre visz majd el engem. A nehézségek ellenére azonban imádtam csinálni, de sokszor eszembe jutott közben, hogy talán jobb lett volna valami könnyedebbet vállalni. Nem könnyebbet, könnyedebbet, hiszen a maga módján a vígjáték is borzasztó nehéz színészi meló. Viszont egy komédiában legalább boldog lehetnék. (nevet) Szerencsére a valóságban boldog életet élek, és ez az, ami igazán számít. Ma már meg tudom találni az örömet az élet minden területén.
Régebben másképp volt?
Fiatalon hajlamos voltam mindent túldramatizálni. Apró bosszúságokat nagyítottam fel óriásivá. Ma már ez nem így van. Ha szeretve vagyok, és szerethetek, én már elégedett vagyok.
Elgondolkodtál azon, mégis mi vonz annyira ezekben a drámai karakterekben?
Talán az, hogy általuk olyan dolgokat élhetek át, amikhez a való életben sosem lesz közöm. Soha nem lennék képes elhagyni a gyerekeimet. Soha. De a szerepemnek hála mégis eljutottam oda, hogy képes legyek megérteni egy nőt, aki ezt az utat választotta. Persze egy részem máig nem érti, és talán sohasem fogja, mi visz rá erre valakit, de a másik részem felfogott belőle valamit. A szülővé válás egy olyan elkötelezettség, ami nagyon sok áldozatot kíván tőled. Vannak emberek, akik egyszerűen nem bírják el ezt a terhet. Az Ismael szellemei pedig abban segített nekem, hogy általa átélhettem, hogy milyen lett volna, ha tinédzserként nem a maradás, hanem a lelécelés mellett döntök, és valóban új életet kezdek. Talán ha kicsit több dráma lenne az életemben, akkor többször játszanék vidám figurákat. (nevet)
Az ezredforduló környékén még sok könnyedebb filmben láthattunk. Ott volt a Taxi, a Nagy hal vagy a Bor, mámor, Provence…
Ez igaz, de akkoriban nem az a színésznő voltam, aki most vagyok. Akkoriban is mindent bele akartam adni, de még nem tudtam hogyan. Ma már megvan az önbizalmam ahhoz, hogy teljesen eltűnjek egy karakterben, és mindent magam mögött hagyjak. Kivéve a családomat, mert édesanyaként ezt nem tehetem meg. (nevet) Fiatalon el voltam foglalva azzal, hogy élveztem a sikereimet és azt, hogy megélhetem az álmom. Sokkal többet foglalkoztam a külsőségekkel, mint kellett volna, miközben a szerepeimet csak félig éltem át. Most már a munkám teljes részét át- és megélem. Képes vagyok a pillanatnak élni. Annak idején olyan volt, mintha kívülről néztem volna magam, ahogy csinálom a dolgokat, de nem lettem volna benne igazán.
Az Ismael szellemei egyik jelenetében egy Bob Dylan dalra táncolsz, és a táncod igen improvizáltnak tűnik. Jól érzem, hogy helyben rögtönözted?
Egészen felszabadító volt azt a jelenetet leforgatni. Arnaud semmibe nem szólt bele, hagyta, hogy magam koreografáljam a táncom, ami hatalmas felelősség. Táncolni bizonyos szempontból olyan, mint lemeztelenedni. Ráadásul a rendező feltétel nélküli bizalma ilyenkor legalább annyira áldás, mint teher. Mert mi van akkor, ha egyáltalán nem tetszik neki, amit kitaláltam? Teljesen bele kellett feledkeznem a jelenetbe, de Arnaud-nak köszönhetően annyi mindent tudtam Carlottaról, hogy azt is el tudtam képzelni, hogyan táncolna egy ennyire szabad szellemű nő. Felvettük a jelenetet, és Arnaud szinte teljes egészében benne hagyta a filmben.
Franciaországban egyre több kritikusa is akad a #metoo mozgalomnak, többek között Catherine Deneuve. Hogyan állsz a kérdéshez?
Én mindig a szabadságot fogom támogatni, és azt, hogy mindenki szabadon elmondhassa a véleményét még akkor is, ha az nekem nem tetszik. Ettől azonban még nem értek egyet Catherine Deneuve-ék nyílt levelével.
Mit gondolsz, ez generációs különbség?
Egyáltalán nem. Szerintem most egy igazi forradalom zajlik, amire szüksége volt a világnak és személyesen nekem is. Ahogy már elmondtam, soha nem fogom elmondani, pontosan mi történt velem, de azt igen, hogy velem is történt már ilyen, és ez óriási fájdalmat okozott. A munkába temetkeztem, hogy meggyógyulhassak. Teljes mellszélességgel támogatom a #metoo mozgalmat. Sokszor ki kell ordítanunk magunkból a fájdalmunkat, és végre eljött az idő, hogy a kiáltásunk jó eséllyel nem csak süket fülekre talál. Persze minden tömeges mozgalom eljut egyszer arra a pontra, amikor extrém irányokat vesz. Lesznek olyanok, akik tettetnek és hazudnak azért, hogy másokat – főképp férfiakat – besározzanak. De a hazugok aránya elenyésző, és ők nem sározhatnak be egy ennyire bátor és fontos mozgalmat. Ez most nemcsak rólunk, színészekről szól, hanem az élet minden területére beszivárog, és ez csodálatos.