Tisztelt Tanár Úr!
Ugyan a kérdésem nem iskolával kapcsolatos probléma, mégis muszáj Önnek írnom. Kérem, ha ideje engedi, válaszoljon rá.
Kislányom kilencéves. Férjemmel öt éve ismerjük egymást, másfél éve költöztünk össze, és nemrégen házasodtunk össze. A kislányommal soha nem volt felhőtlen a kapcsolatuk, mégis úgy érzem, hogy ami most van, az a kislányomnak nagyon rossz. A férjem folyamatosan, megállás nélkül NEVELI, és a maga sajátos fricskázós stílusában „ugratja” (ez enyhe kifejezés). Szinte nincs köztük normális kommunikáció, folyamatosan egymásnak dobálgatják a labdát, amiből természetesen szinte mindig a kislányom jön ki rosszul, szomorúan. Amikor közeledne a férjem felé, mutatni szeretne neki valamit, rajzot, a zongorajátékát, meghívja a néptáncévzárójára (nem volt kedve eljönni, így nem jött), szinte oda sem figyel rá, csak egy gyors pillantás, és megy is tovább.
Én villámhárítóként vagyok köztük, és próbálom elmagyarázni a kislányomnak, hogy én úgy érzem, a férjem nem viselkedett helyesen, hogy a felnőttek nagyon sokszor hibáznak, csak nem szeretik beismerni. Sajnos ez nem elég, és már ott tartunk, hogy nem szeret itthon lenni, és legutóbb azt mondta a keresztlányomnak, hogy utálja a férjemet. Folyamatosan próbálok beszélni a férjemmel, hogy hogyan lehetne másképp, amit maximum egy napig tud is tartani, de utána visszavált a korábbi „ridegtartásra” (ez tudom, hogy nagyon borzalmas szó egy ilyen esetben, de ezt érzem). Azokban az órákban, amikor szeretettel közeledik a kislányom felé, ő is kinyílik, és látszik rajta, hogy boldog, de ez maximum egy napig tart a férjemnél, és akkor talán még túloztam is. Úgy érzem, hogy ez megerőltető számára.
A kislányom egyébként kifejezetten jó tanuló, zongorázik, néptáncol, lovagol, és ezeket szeretettel és örömmel végzi, de az iskolában a tanárnő is mondta már, hogy teljesen másképp viselkedik azokon a nagyon ritka napokon, amikor a férjem megy érte az iskolába. Nem tudom, hogy mit kellene tennem, hogyan tudnánk közösen változtatni ezen a helyzeten. Úgy gondolom, nagyon fontos a lányom számára, hogy érezze a férjem szeretetét is, és úgy, hogy az nem feltételhez kötött.
Előre is nagyon köszönöm a válaszát!
Kedves Levélíró!
Attól tartok, nem tudok sok okosat írni Önnek. Teljesen igaza van: férje szeretete valóban jót tenne kicsi lányának – de mit tegyünk, ha ez a szeretet hiányzik? Eljátszani olyan érzést, ami a valóságban nem létezik – szeretetet mutatni a valódi érzés nélkül –, szinte lehetetlen. Nem tudom, milyen lehet a gyerek kapcsolata édesapjával, de mivel erről levelében nem írt, úgy gondolom, ez sem számottevő. Vigyázzon arra, hogy emiatt ne romoljon el férjével a kapcsolata, de amikor csak módjában áll, figyelmeztesse, hogy folyamatos kötözködése nem tesz jót a kislánynak, és a serdülőkorban – amikor a másik nemmel való kapcsolata bontakozni kezd – mindennek komoly kárát láthatja majd. Őszintén remélem: férje „észhez tér”, és ha nem is lesz képes pótolni a valódi szülőt, a kiegyensúlyozott kapcsolat megteremtésére alkalmassá válik.
 |
| Fotó: Sanoma-archívum/Dömötör Csaba |
Ha megengedi, óvatosan megjegyzem azért: Önök már régen ismerik egymást, de párja csak igen rövid ideje ismerkedik az apai szereppel. Tanítgassa Őt türelemmel. Ez az ember csak Önt akarta, végső soron érthető, hogy a gyereket afféle tehertételként éli meg: ő az ára annak, hogy megkaphatta azt a nőt, akit szeret. Borzasztóan nagy a baj, ha a gyerek is rájön erre! Tehát ne csak „okítsa” férjét, de segítse őt abban is, hogy ráérezzen a „család” élményére. Vigyázzon arra, hogy a hármasban töltött idő lehetőleg harmonikus legyen, és férje lassanként elfogadja, hogy nem ketten vannak, hanem hárman – és aztán, persze – gondolom –, majd négyen is…
