– A vér megfagyott az ereimben, majdnem infarktust kaptam. Egy hang nem jött ki a torkomon, pedig emlékszem, hogy kiabálni akartam, meg az autók elé vetni magam, nehogy elüssék Marcit. Megúsztuk, de ma is hátborzongató, ha rágondolok. Még megszidni sem tudtam rendesen, annyira örültem, hogy nem történt baj. A furcsa az volt, hogy előtte már sokszor megbeszéltük, hogyan kell közlekedni, és úgy tűnt, tudja is, de az eset után kiderült számomra, hogy nincs így.
A gyerekek között óriási különbségek vannak
Manapság egyre inkább kitolódik az az időpont, amikor gyermekeink egyedül közlekedhetnek, szülői felügyelet nélkül. Hozzuk-visszük őket autóval, vagy megkérünk másokat, hogy hozzák el, vagy vigyék el például edzésre vagy szakkörre.
– Amikor a gyermek már képes szabályokat betartani, megfelelő a megosztott figyelme, veszélybelátása, és akarati életét szabályozni tudja, akkor már képes önállóan közlekedni – mondja Geist Klára pszichológus, családterapeuta. – Akkor engedhetjük el egyedül, ha megszerezte a megfelelő tapasztalatokat – ez elméletben nagyjából a kisiskoláskor, harmadik-negyedik osztályában, tehát 9-10 éves kor környékén valósul meg. Ehhez azonban sok minden szükséges. Egyrészt a látás, hallás, mozgás fejlettsége, a közlekedési ismeretek szintje, a készségek gyakorlása és az akarat és beállítódás megvalósulása – állítja a szakember.
A felsorolt készségek és képességek azonban mindenkinél más korban jutnak gyakorlati szintre.
– A gyakorlat azt mutatja, hogy gyermekek között óriási különbségek vannak. Sokan nem előrelátóak még ilyenkor, a jelenre fókuszálnak, nem képesek a következményeket figyelembe venni, sok dolog eltereli a figyelmüket, spontán módon cselekszenek, nem óvatosak – sorolja a pszichológus. – A testméretet tekintve tudomásul kell venni, hogy egy 120–140 cm-es gyermek a hatalmas iskolatáskával az esetlensége miatt is veszélynek van kitéve.
Marci esete nem egyedi. Kriszta kislánya, Aliz 8 éves volt, amikor egy tolató autó a házukból kihajtva szó szerint elgázolta a kislányt, akinek csak az volt a szerencséje, hogy az autó nem jött akkora sebességgel, hogy átmenjen rajta. Azért az agyrázkódást így sem kerülte el, és a zúzódások nyoma is sokáig meglátszott. A gyerekek figyelme gyakran elkalandozik: hiába tudják, hogy nem szabad átmenniük a piroson, vagy hogy ha nincs lámpa, akkor először balra, majd jobbra nézünk, és utána megyünk csak át az úton, mit sem érnek a jól betanult és agyonszajkózott mondatok.
Útvonal- és fejlődésfüggő
Mivel minden gyerek más, a gyakorlat azt mutatja, hogy a 9–12 éves gyerekek azok, akik már képesek önállóan közlekedni, ha megtanítjuk nekik. Persze ehhez fontos, hogy már a korai években, oviskortól a gyermekkel gyalogosan is közlekedjünk, és megtanítsuk őket a szabályok betartására.
– A szülő modellként is szolgál: ha mi magunk piros lámpánál szaladgálunk át, sietségünkben rövid és veszélyes útvonalakat választunk, akkor sajnos a gyerek is ezt tanulja meg – véli Geist Klára. – A járdasziget, zebra, jelzőlámpa ismeretét és használatát már a nagycsoportosok is ismerik és betartják. Tudja még, hogy ne lépjen elő akadály mögül, és minél gyorsabban és körültekintőbben keljen át az úttesten. Ne bámészkodjon, ne mobilozzon.
Rögzítsük az ismereteket!
– Bence most 9 éves, harmadik osztályos. Másodiktól kezdve egyedül jár haza az iskolából, ebéd után. Természetesen féltjük: ha hazaér, fel kell hívnia, hogy szerencsésen hazaérkezett. De mielőtt ezt megengedtük volna neki, többször is végigmentünk az útvonalon, felhívtuk a figyelmét arra, hogy mikre figyeljen, és hogy nem szabad senkivel elmennie – meséli Judit.
A szakember azt tanácsolja, hogy az iskolából hazafelé vezető útvonalat többször tegyük meg együtt, és mindig hívjuk fel a gyerek figyelmét a veszélyes helyekre, ahol fokozottan figyelni kell. Majd néhányszor kérjük meg őt, hogy vezessen haza minket.
– Ne aggódjuk túl a dolgot, bízzunk benne. Ha a gyerek büszke önmagára, és szívesen közlekedik, biztassuk. Ha látjuk, hogy bizonytalan és fél, akkor ne erőltessük a dolgot, majd néhány hónap múlva kezdjük újra. Figyeljünk, nehogy a saját aggódásunkat ültessük a gyerekbe – ajánlja a pszichológus. – Fontos, hogy önállóan ismerje az útvonalat, ne bízzuk a nagytesóra vagy az osztálytársra a tájékozódást. Amikor már egyedül közlekedik, kezdetben lessük meg őt, s tapintatosan figyelmeztessük később az észlelt hibákra. Persze nem kell hetekig a nyomában járni.
Mire érdemes/kell felhívni a figyelmüket?
|