Reggel van. Még a szokásosnál is jobban érzem magam a takaró alatt. Meleg, kényelmes és puha. Elégedetten fordulok a másik oldalamra, amikor felhangzik a gyerekszobából a „Maaaamaaaaa!”. Lola egészen pici kora óta tartja magát ahhoz a jó (rossz?) szokásához, hogy nem száll ki az ágyból, hanem megvárja, hogy mi menjünk be hozzá. Leülök az ágya szélére; csak egy pár álmos szem és egy nagy kazal szőke haj kandikál ki a dunyha alól. Szombat van, tudja, hogy ilyenkor csupa izgalmas dolog történik velünk, hármunkkal, úgyhogy már várom a menetrend szerinti kérdést, „Hova megyünk ma?”, ami érkezik is, percre pontosan. Ma szerencsénk van: dacolva a széllel kerti sütésre vagyunk hivatalosak néhány barátunk és a gyerekeik társaságában – így van konyhakész válaszom. Együtt megyünk? Nem dolgoztok? Egész délután ott leszünk? Igen, igen és igen. Megnyugszik, örülünk.
Nem kertelek, nagyon átalakult a társasági életünk, amióta megvan Lola. Érvelhetünk azzal, hogy helyzeti előnyből indultunk, mert Brüsszelben, ahol született, nagyon egymásra voltunk utalva mi hárman. El-eljártunk ugyan barátokkal találkozni, de valójában csuda barlangi életet éltünk, amit imádtunk. A mai napig azok a kedvenc napjaink, ha hármasban lehetünk. Ha adódik egy baráti születésnap vagy kerti sütés, örömmel megyünk, de alapvetően remekül elmókázunk egy egész hétvégét anélkül, hogy bárki mással találkoznánk. Ám ez csak az egyik fele a szociális életünknek. Mert ott vagyunk még mi ketten, ugye mint egy férfi és egy nő, vagyis: egy pár. Na, ez már egy kicsit bonyolultabb helyzet. A spontaneitás ugyanis mint olyan, 2005. október harmincadikával kikerült a szótárunkból. Egy egyszerű éttermi vacsorához is kész haditerv kell – különösen, amióta kiköltöztünk Budapestről. A ki vigyáz a gyerekre, a meddig ér rá a bébiszitter, a mikor végzel, a te mikor végzel, a kocsi, a mi lesz a kocsival, ha iszunk egy pohár bort… és a többi és a többi. Ha pedig a terv összeáll, még át kell programoznunk az agyunkat arra, hogy a házból kilépve ne apaként és anyaként viselkedjünk, hanem férjként és feleségként.
A Lola születése utáni első „randinkon” a sarki portugál étteremig jutottunk el. Ott aztán megkérdeztük, melyik az az étel, ami a leggyorsabban elkészül, megrendeltük, befaltuk, és desszert nélkül rohantunk haza. A közben eltelt 50 percben pedig a lányunkról beszélgettünk. Azért ma már valamivel jobb a helyzet, néha képesek vagyunk kinézni a buborékból. Legutóbb például az előétel után elkezdtünk Lola-mentes tematikával foglalkozni az asztalnál, és egészen a kávéig kitartottunk. Lelkiismeret-furdalás nélkül! Egyvalami azonban nem változik. Bárhová megyünk, bárkivel vagyunk és bármikor jövünk haza, a lefekvés előtti utolsó dolog, amit látni akarok, Lola álomba beleizzadt arca. Azt hiszem, nem tudnék elaludni, ha nem simíthatnám ki a homlokából a rakoncátlan hajtincseket…
Cikkünk a legfrissebb Nők Lapjában jelent meg.
Az e heti szám tartalmából:
- Gyerektelen 30-asok – Szülnék én, ha…
- 1 csapatban négy anya – A pálya széléről
- Hova vigyem a párom? Romantikus helyek Magyarországon
- Tudunk-e segíteni az utcán élőknek?
- Katasztrófaturizmus – Retúrjeggyel a pokolba
- A férfiak, akikért hiába dobog a szívünk
- Mikor sírnak a férfiak?
- Marton Levente – Tök jó!
Előfizetnél a hetilapra? Itt megteheted!
