Bizony, hölgyeim és uraim, a repülés. A repüléssel még mindig baj van. 320 ezer kilométer (vagyis 8 egyenlítőnyi) repülés után még mindig rettegek. Nem, nem is, hanem egyenesen RETTEGEK. Persze nem volt ez mindig így. Azelőtt meg sem kottyant egy transzatlanti járat két átszállással. Ma viszont… A dolog akkor kezdett elromlani, amikor Lola megszületett, és azóta romlik folyamatosan – az utóbbi két évben pedig majdhogynem kezelhetetlen. Gyakran megkérdezik tőlem újságírók, hogy „és milyen gyakran látjátok Lola angol nagyszüleit?”. Régebben gondolkodás nélkül válaszoltam, hogy „nagyjából havonta. Egyszer ők jönnek, egyszer mi megyünk”. Ma viszont már a repülős utazás gondolatára is összerándul a belsőm. Olyannyira, hogy idén felborult az egyensúly. Ők jöttek többet, és amikor mi voltunk soron, én két kört kihagytam, Alex és Lola tavasszal és nyáron kettesben utaztak. A születésnap azonban születésnap. Október utolsó hétvégéjén egyszerűen nem volt mese, mennem kellett nekem is.
Mára már Lola is tudja, hogy a mamája fél a repüléstől. Szerencsére (még) nem faggatott ki, hogy miért, és fogalma sincs azokról a lehetetlen, de számomra nagyon is valósnak tűnő forgatókönyvekről, amelyek végtelenített szalagon futnak a fejemben, amíg a gép mozgásban van. Az, aki fél a repüléstől, tudja, miről beszélek. A légszomj, a mellkason ülő tonnák, a háton csorgó hideg verejték, a kiélesedő hallás, a logikus gondolkodás teljes hiánya – módosult tudatállapot. Persze felnőtt ember vagyok. Sőt annál is több: édesanya. Tudom a dolgom. És Lola olyan nagyon tele volt a születésnapi hétvége izgalmával, hogy minden erőmet és színészi képességemet összeszedve megpróbáltam nyugalmat tettetni.
Na jó, annyi erőm azért mégsem volt, hát még a színészi képességem… ezért a legjobb lesz, ha bevallom, hogy segítségül hívtam egy pohár bort, és az anyósom által kifejezetten nekem küldött gyógynövény alapú stresszoldó pirulákat. Nem is volt rossz a kombináció. Túléltem a repülést. Na, az valami leírhatatlan érzés – amikor a gép landol. Addigra olyannyira pörögnek az érzékszerveim, hogy érzem a repülőgép aszfaltjának minden egyes gödröcskéjét a gép kereke alatt. Felszabadult vagyok, sőt vicces. Leginkább magamat szoktam olyankor kifigurázni, amiben a lányom és a férjem is partnerek a maguk elnéző módján. Mára rájöttek, hogy az a legjobb, ha útközben hagynak főni a levemben, és csak akkor kommunikálnak velem, ha én kezdeményezek. Lola megadóan hallgatja a fel- és leszálláskor ráerőltetett mesét, Alex pedig hagyja, hogy minden egyes légmozgásra csontig markoljam a kezét. A leszállás tehát nem csak nekem, mindenkinek maga a felszabadulás.
Érkezés után szerencsére nem sok időm maradt a megelőző néhány óra rettenetén gondolkodni. Lola születésnapja ugyanis a mindenszentekhez kapcsolódó ünnepek időszakára esik, márpedig a mindenszentek az angolszász világban nagyon máshogy néz ki, mint minálunk. Ami itt az emlékezés, a gyász, a nyugalom, a gyertyagyújtás ünnepe, az odaát a viccelődés, a jelmezbálok, a szórakozás, a tűzijátékok ideje. Mi pedig asszimilálódtunk arra a néhány napra, hiszen volt ünnepelnivalónk bőven. Lola és Sophie elválaszthatatlanok voltak egész hétvégén, és ki sem látszottak a mókából. Öröm volt nézni őket, ahogy még azon sem vesztek össze, hogy a (majdnem) egyforma boszorkányjelmezhez ki vegye föl a lila-fekete (Lola) és ki a rózsaszín-fekete (Sophie) csíkos harisnyát. Az ajándékok telibe találtak, az udvari kis tűzijátéktól nem gyulladtak meg a kelbimbók, a torta tele volt csokoládéval. Szuper születésnap kerekedett a hétvégéből. Aminek azonban egyszer bizony sajnos vége lett, és azon kaptam magam, hogy már megint csomagolok… és megint szorongok.
De ne aggódjatok, nem megyek bele újra a részletekbe. Mindenki el tudja képzelni pontosan ugyanazt – visszafelé. A rettegés nem csitult, de ezt az utat is túléltem… Naná. A sorsnak ugyanis még dolga van velem. Lola legnagyobb születésnapi, sőt talán élete legnagyobb meglepetése ugyanis még hátra van. A törzsolvasók talán emlékeznek rá, hogy minden születésnapjára kap tőlünk egy élményt. Amit nem nő ki, ami nem kopik el, ami örökre az övé marad. Idén, azt hiszem, kitaláltuk az eddigi legeslegjobbat. Na jó, ez így nem a teljes igazság. Legyen inkább így: idén végre beadtuk a derekunkat. Lolának kutyája lesz. Az idei élmény: felelősség és gondoskodás. Meglátjuk, mit szól hozzá… két hét múlva kiderül.
