Kérdõjelek

Szerettem volna, ha még nem megy iskolába, mert nagyon játékos volt. Három évig óvónőként dolgoztam, nagyon sokat meséltem neki, verseket, énekeket mondtam, a nagyszülők rengeteg diafilmet vetítettek (talán ezért is tanult meg olvasni). Mindennek ellenére már az első osztályban elkezdődtek a gondok. Harmadiktól otthon maradtam vele, hogy segítsek neki a tanulásban, de ez az időszak sem volt túl sikeres. Nekem felmondta a leckét, de az iskolában nem. Aztán egy tanár néni járt hozzánk, két évig, de változatlanul nem válaszolt felelésnél, és az írásbeliknél sem remekelt.

Mintha ilyenkor mindent kitöröltek volna a fejéből. Egyébként mindenről el lehet vele beszélgetni, a tanárok és a diákok is nagyon szeretik, kamasz fiú létére rendkívül udvarias, kedves, szolgálatkész, soha nem szemtelen, olyan nyugodt, hogy szinte semmivel sem lehet felidegesíteni, szeret velünk lenni. Nem is visszahúzódó, önállóan el tud intézni mindent. Amikor gimnáziumba került, pszichológushoz vittük, de megoldást nem találtunk.

Most éppen agykontrollra járunk ketten, ezt is sikeresen csinálja, de a tanulását ez sem serkenti igazából. Talán szigorúbban kellett volna nevelnem? De én annyira szeretem, hogy képtelen vagyok erre. Ha ránézek, elolvadok, és mindig arra gondolok, hogy milyen jó, hogy van nekem. Már arra is gondoltam, hogy hipnotizáltatom, hátha történt vele valami rossz élmény az általános iskolában. Én hiába kérdezem, nem ad rá választ. Mi volna a teendő? Hogyan lehetne ezt a problémát megoldani?