 |
– Kezit csókolom. Be akar szállni…?
Bár bal lábam már bent volt a kocsiban, a pillanatnak erre a törtrészére megtorpantam. De elhessegettem rossz előérzetemet. S ültem is volna le, ám ahogy szoktam, csak úgy reflexből, lenéztem, hova. Még szerencse. Az ülésen egy könyv, újságok, legfölül félbehagyott keresztrejtvény, azon egy pohár kefir és műanyag dobozban cseresznye.
Elfelejtettem mondani, hogy az eső szakadt. Az időm percre kiszámítva. Belülről a tétova hang most biztatóan csengett.
– Mindjárt, mindjárt, tessék, elpakolok, tessék csak…
Mint egy lassított felvételen, a taxisofőr keze földöntúli nyugalommal átnyúl az ülésre, és maga felé húzza az újsághalmot. A másik kéz a kefirt és a cseresznyét az utasüléssel szemben, a szélvédő alatti kis polcra helyezi, és szól a hang újra.
– Tessék csak helyet foglalni!
Félig csukott ernyőm beakad az ajtó kilógó bélésébe. Vizes csomagjaim a lábam köré tekerednek. A három szál rózsa, amelyet a bal hónom alatt egyensúlyozok, az ülésre hullik. A férfihang ráérős.
– Csak nyugodtan… Helyezkedjen kényelembe… Mesélje el, hova megyünk?
Meséljem el? Te jó Isten! Nézem az emberemet, látszatra semmi különös. Kihez ültem én be!? Eldarálom a címet, ezzel is érzékeltetni próbálom, hogy sietek, aztán hátradőlök.
Indít. Ahhoz képest, hogy eddig semmi jel sem mutatkozott arra, hogy valami történni fog, ez megnyugtat.
Indít, indexel. Aztán vár. Mellettünk, a tizenegyes busz bent áll a végállomásán. Hallom, csenget, jó hosszan, aztán becsukja az ajtóit. Gondoltam, megelőzzük, még mindig van rá idő, s elég a hely is. De nem. A busz kényelmesen kigördül, az én emberem lassan utánafordul. Negyvennel. Éppenhogy gurulunk. A főútra úgy húszas tempóban kanyarodunk ki, vártunk is sokáig, hogy közel s távol egy autó se legyen.
Eddig mereven előre néztem. Az idegesség ott lüktetett a gerincemben. Mivel érdemeltem én ki ezt? Ha bárki mást választok, már rég ott vagyunk.
Kinézek, a Margit híd alatt járunk. A negyvenes sebesség most ötvenig kúszik. Két kamion előz meg, furgonok, személykocsik kerülnek ki, míg a következő lámpához érünk. A taxisofőr rendíthetetlen nyugalommal vezet. Amikor kettesből hármasba vált – nagyobb sebességet nem használ –, valami apró, külön kis mozdulattal, rutinosan mahinál valamit a sebességváltón. Ilyenkor döccenünk egyet. Emberem olyan nyugodt, hogy elfelejtek fohászkodni, csak le ne álljunk.
Oldalra sandítok, most nézem meg először alaposan. Hosszúkás arcú, nyílt tekintetű, rokonszenves, negyvenes férfi. Frissen mosott, vasalt, sportos, rövid ujjú pólóban, vászonnadrágban. Haja körbenyírva, mint a művészeké. Észreveszi, hogy nézem, felém fordul. Derűsen csodálkozó a szeme.
– Neheztel? – kérdezi.
– Csak időre szeretnék odaérni – nézek előre barátságtalanul.
Nem válaszol, magunk elé enged egy indexelő iskolabuszt. Arra gondolok undokul, hogy az én pénzemen… Ránézek megint, észreveszi, de most nem fordul felém.
– Mondja – kérdezem hirtelen – nem szoktak magától az emberek kiszállni?
A magától értetődő dolgok nyugalmával válaszol.
– De. Nagyon sokan.
Most rámnéz, a szeme olyan, mint a gyerekeké.
– Van, úgy, hogy naponta többször is itthagynak.
– És dühösek?
– Hát, haragszanak. De én megértem…
Megint lámpa előtt vagyunk. Hárman állnak előttünk, szorítok, de most valahogy neki. Csak érjünk át… Átérünk. Már nem vagyunk messze a kereszteződéstől, ahol kiszállok. Feléje fordulok megint.
– És mennyit tud így keresni?
– Keveset. De annyi éppen elég.
Csak kíváncsiságból nézek rá a kilométerórára, ötvennel megyünk. Szép, komótosan. Lassan megszokom. Észreveszi, hogy mit figyelek. Nem szól semmit.
Átgurul a kereszteződésen, mutatom, hol álljon meg. Fizetek, összeszedem a cuccaimat, a három szál rózsa nincs összekötve, szanaszét hullik. Próbálja összeszedni, nyújtja ügyetlenül. A türelmetlen gondolataim jutnak eszembe.
– Itthagyok egy szálat…
Elveszi, odarakja a szélvédő mögé. Már a járdán állok, amikor utánam kiált.
– Isten áldja a türelmes utasokat…!
– Nem volt könnyű! – kiabálok vissza, és most már csak azért is megvárom, amíg elpöfög.
