Anyámmal soha nem jelentettük ki, hogy mi mostantól barátnők vagyunk. Mégis, mire 17 éves lettem, így alakult. Addigra már bőven hordtuk egymás ruháit, cipőit, hallgatta a zenémet, olvastam a könyveit, és rendszeresen kikergettük egymást a világból. Meséltem neki a fiúkról is, és ő képes volt indulatmentesen bölcs maradni. Pedig anyura az indulatmentesség nagyon nem volt jellemző. Ezer fokon égett, pörgött, ment, hozott, szervezett, érzett, és közben mondott, mondott, mondott.
Ritkán láttam ülni. Talán csak akkor, amikor dolgozatot javított. Imádtam nézni, ahogy a piros színű tollal villámgyorsan szalad végig a közgazdaságtan-példákon, pipál és áthúz, aztán gondolkodás nélkül osztályoz. Akkor hatalmasnak láttam az anyámat. Olyan embernek, aki élet és halál ura. Persze, mert nekem tényleg élet-halál kérdése volt egy-egy dolgozat. Félelmetes, hogy mennyire meg akartam felelni. Neki. Elsősorban mindig neki.
Akinek pedagógus szülei vannak, tudják, miről beszélek. Kétféleképpen lehet játszani. Lázadástól fűtve – vagy megfelelési kényszertől sújtva. Illetve, van egy harmadik: e kettő vegyítése. Én a kényszeres megfelelő voltam, némi lázadással fűszerezve. Egyrészt jól és sokat akartam tanulni, mert láttam a szüleimen, hogy a tudás jó dolog. Másrészt jól és sokat akartam tanulni, mert azt hittem, ők ezt várják tőlem. Ma már örülök, hogy így történt, mert csak az előnyét érzem.
De a legjobb barátnővé válás előtt volt egy év, egy keserves, hosszú év, amikor szenvedtem tőle. Anyám és apám házassága tönkrement, és én a mamával maradtam. Nem volt neki senki más, csak én. Tizenhat évesen. Akkor és ott az én erős, hatalmas, lenyűgöző anyám egy összetört porcelánbaba volt, aki azt várta, hogy ragasszam össze. Én persze azonnal teljesíteni akartam, és amikor nem sikerült, idegesített. Menekülőre fogtam, sőt menekültem is egyszer – de csak a kaposvári vasútállomásig jutottam.
Ott aztán, az összeomlás kellős közepén anyám megrázta magát, és rájött, hogy nem adhatja kezembe a ragasztót. Hiszen nekem, magamnak is repedések voltak a lelkemen. A gyógyulás útjára léptünk mi ketten, és életének szemtelenül rövid hátralévő részében sikerült középen tartani a mérleg nyelvét. Igen, nekem ehhez föl kellett nőnöm egy kicsit, neki pedig visszapakolni a saját vállára a teher nagy részét. De működött. A barátságunkhoz soha többé nem kellett ragasztó.
Cikkünk az eheti Nők Lapjában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- Mit tegyek, hogy fiatalabbnak érezzem magam – mint tavaly?
- Szulák Andrea: “Az életem változásai előrevisznek”
- Párok, eltérő ritmusban
- Több nőt a politikába!
- Teákkal az egészségért
- Nők Lapja arc: Kocsis Ágnes
- Tegyünk rendet a nappaliban!
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted!
