Nehezen hittem a szememnek ma reggel, amikor az Árpád-híd budai hídfőjéhez megérkező mentőautó előtt nem egy, hanem mindjárt két – de az is lehet, hogy három – autós is volt, aki a furcsa hang- és fényjátékkal mit sem törődve, egykedvűen néztek ki a fejükből. Volt köztük olyan, aki zavartan nézett jobbra-balra, gondolván, hogy esetleg valaki más majd arrébb húzódik a szomszédos sávokban. Készítettem egy szemléltető ábrát, hogy érthetőbb legyen, mi történt pontosan.
A mentő előtt álló autók simán lehúzódhattak volna a kanyarodósávba. Nem tették…
A mentő az egyenesen továbbhaladó sávban érkezett, előtte 2-3 autó állt a pirosnál. A mellettük lévő sávokban buszok és kamionok álltak, ezek érthető módon nem tudták volna elengedni. Az autósok azonban simán lehúzódhattak volna a tőlük balra – az ábrán jobbra – eső kanyarodósávba, azonban, mivel a fülük botját sem mozdították, a mentő nem tudott átsorolni a kanyarodósávba, hogy elhaladjon mellettük.
A mentősök csak rezignáltan nézték az eseményeket, elvégre mást nem tudtak tenni. De tényleg, mit tehettek volna? Dudáljanak? A vijjogó sziréna mellett vajmi kevés hatása lett volna, attól tartok. Mutogassanak? Mivel a mentő előtt veszteglő autósok épp azzal voltak elfoglalva, hogy zavartan stírölték a műszerfalat vagy az előttük álló rendszámtábláját, ennek sem lett volna túl sok foganatja.
Ilyen mértékű figyelmetlenséget ritkán látni, bár nem is figyelmetlenségnek kellene ezt nevezni. Figyelmetlenség, ha valaki nem figyel a gyalogosokra, és beteríti őket egy pocsolya vizével. Figyelmetlenség (és nettó bunkóság), ha valaki a kanyarodósávban kielőzi az egész sort, majd a végén visszaerőlködik egy lágyszívű sofőr elé. Ma reggel egyébként egy ilyen helyzetet is volt szerencsém látni, de nem ettől akart a vérnyomásom kijönni a dobhártyámon keresztül. Ahhoz ugyanis, hogy egy megkülönböztető jelzést használó, tehát beteghez siető, vagy sérültet szállító mentőre ilyen mértékben fittyet hányjanak, felfoghatatlan mértékű önzésre és szívtelenségre is szükség van.
Persze Magyarországon vagyunk, szóval nem kéne ezen csodálkozni, elvégre nyomorult kis országunkban a cipzárazás sem működik, ezen még tavaly szeptemberben szomorkodtam egy sort. Szűk két éve indult kampány, hogy az autópályákon – és úgy általában mindenhol – a sofőrök az úttest két széle felé húzódva középen nyissanak sávot a megkülönböztető jelzést használó járműveknek. Önmagában szomorú, hogy erre egyáltalán szükség volt, vagyis, hogy ez nem halál egyértelmű azoknak az autósoknak, akik egyébként a jogosítvány megszerzésével együtt azt a tudást is (elvileg) magukévá teszik, hogy ha jön a kék fénnyel szirénázó bármi, akkor eltakarodnak az útból.
2016 óta láthatóak ezek a molinók az autópályákon
A ma reggeli jelenetben is az volt a legszomorúbb, hogy nem egyetlen, a jogsiját valószínűleg a céllövöldében szerző szerencsétlenről volt szó. Az sem lett volna sokkal jobb, de legalább rá lehetett volna fogni, hogy ő a szabályt erősítő kivétel – ami persze nem vigasztalja a mentő utasát vagy rokonait, ha emiatt a segítség későn érkezik. Nem, itt sajnos, ha nem is tömeges, de csoportos jelenségről volt szó, ami számomra csak annyit mond, hogy valami nagyon-nagyon nincs rendben a világgal. Ha egyszerre több ember képes ilyen mértékben, elnézést a vaskos kifejezésért, de leszarni, hogy mi történik egy mentőautó utasával, akkor valahol, valami nagyon elromlott.
A helyzet végül egy szűk – de végtelennek tűnő – perc után megoldódott, az autós szerencsétlenek csak rájöttek, hogy a műszerfalon lévő furcsa, kerek dolog tekergetésével el tudják távolítani a járműveiket a mentő útjából. A mentősök pedig nem mutogattak, nem hőbörögtek, hanem siettek a dolgukra.
Elvégre ők életet mentenek. Jó lenne, ha ezt tényleg minden autóvezető bevésné az agyába….
