Úgy alakult, hogy a beszélgetés előtt megnézhettem a cikkhez készült képeket.
Csodálatosan fest mindegyiken, aranyos a kis Boldizsár, jóképű a párja, Schmied Zoltán, de hol van Laci, a kamasz fiú?
Olaszországban tanul.
Hogy került oda?
Már korábban is mondogattam neki, hogy jó lenne, ha több-kevesebb időt külföldön töltene, de sokáig hallani sem akart ilyesmiről. Tavaly májusban viszont ő állt elő az ötlettel: mi lenne, ha ősztől valahol másutt kezdené a gimnáziumot.
Hány éves most?
Tizenhét lesz nyáron.
Szerzett magának ösztöndíjat?
Nem, de az interneten levelezett egy sráccal, aki egy osztrák síkollégiumba jár. Mivel nagyon szeret hódeszkázni, amire a magyar domborzati viszonyok mellett viszonylag ritkán van lehetősége, ő is kedvet kapott. Az apjának Olaszországban vannak ismerősei, tehát arrafelé keresgéltünk. Megtaláltuk az iskolát, augusztusban beült egy hónapos nagyon intenzív olasz tanfolyamra, ősszel pedig elkezdte a gimnáziumot.
Rendes olasz gimnázium, olasz gyerekeknek?
Teljesen, illetve ez egy művészeti jellegű iskola, ő például faszobrász, farestaurátor szakra jár, és persze minden nap snowboardozik.
Bírja?
Egy kis hegyi faluban van az iskola. Már jól beszél olaszul, mindenkit ismer, mindenkivel jóban van, nagy terveket sző. Igaz, már kicsit hosszúnak találja a hat hónapos telet.
Jövőre itthon folytatja?
Eredetileg egy évről volt szó, de nagyon pedzegeti, hogy maradna. Majd meglátjuk. Felmerült, hogy beáll dolgozni egy síkölcsönzőbe, vagy nyáron elmegy egy pizzériába dolgozni, hogy hozzájáruljon a kiadásokhoz. Ez már önmagában is hatalmas nyereség, hiszen azon töri a fejét, és a környezete is erre ösztönzi, hogy tegyen valamit a saját érdekében.
Bátor kamasz.
Kemény srác. Amikor kihívásokkal találkozik és elkezd emelkedni az adrenalinszintje, eszébe se jut félni, inkább megtelik energiával. Szeptemberben az iskolakezdéskor még szinte semmit se értett az igazgató évnyitó beszédéből, de nyugodtan beült a padba az olasz gyerekek közé. Mi jobban szorongtunk nála, amikor néztük, ahogy beballag a terembe.
Lackó tehát az Alpok haván érik férfivá, öccse viszont egyelőre itthon cseperedik.
Boldizsár most múlt hároméves, de szeretném, ha neki is jutna valami hasonló lehetőség.
Az talán még odébb lesz.
Úgy értem, hogy velünk együtt.
Az egész család beiratkozik egy sísuliba?
Nem, de nekem is lenne kedvem egy kicsit körülnézni a világban.
Biztos, hogy sok hollywoodi sztármama örülne egy kiváló magyar bébicsősznek, akinek az életrajzában szerepel a versenytánc, a Magyar Nemzeti Színház, a legjobb színészi alakítás díja Monte Carlóban, két nagyszerű saját gyereket nevel, nem ijed meg a pelenkázástól, jól beszél angolul, tudja kezelni a háztartási gépeket, és esténként Csehovról mesél a kicsinek. Hatalmas piaci rés!
Ha nem is pont erre gondoltam, de évek óta bennem bujkál az érzés, hogy valamiben még kipróbálnám magam.
Miben?
Nem tudom. Csak hogy miért ne próbálhatnék ki valami egész mást?
Kávézó, kisvendéglő a tenger partján?
Például. Az utóbbi harminc évem a táncról, mozgásról, zenéről, színházról, kultúráról szólt. Ezekkel kellene kezdeni valamit, hasznosítani valamiben, valahol. Kicsit kezembe venni a sorsomat.
Nem tűnik olyannak, aki eddig csak sodródott.
Mindig hívtak, mindig ajánlott a sors lehetőségeket, amiket elfogadtam, vagy kihagytam.
Engem sose hívtak egyetlen szerepre sem. Ezért okolhatnám a végzetet, de talán mégis azon múlt, hogy – ellentétben Schell Judittal – se játszani, se táncolni nem tudok.
De most inkább én keresnék magamnak feladatot. Nem mintha a mostani életem kevés lenne, vagy nem lenne elég, de… Nem tudom igazán megfogalmazni, de valami kéne. A pszichiáterek talán ezt hívják félúti krízisnek. Az ember negyvenhez közeledve megáll egy kicsit, körülnéz, és eldönti, hogy mit kezdjen élete második felével.
Nekiáll változtatni, vagy addig töpreng, amíg elmúlik a roham.
Lehet, hogy csak álmodozom arról, hogy kéne egy kanyar. Valami mást is elkezdeni, kicsit elmenni, hogy visszatérhessek.
Álmodozás! Itt az alkalom a klasszikus kérdésre: ennyi főszerep után van még szerepálma?
Nincs. Egyszer sajnáltam a Radnótiban, hogy nem rám osztották Mása szerepét a Három nővérben. Most eljátszhatom, kipipálva.
Komolyra fordítva a szót…
Eddig vicceltünk?
Nem, de a két gyerekről szeretnék kérdezni. A nagy elvált szülők gyerekeként cseperedett, a kicsi viszont teljes családban él.
Ez érződik is rajtuk. Lackó kiskorát meghatározta az akkori életem, hiszen húszévesen koromtól egyedül neveltem. Nem volt kérdés, hogy ha nekem menni kellett, ő is jön velem. Elmagyaráztam, hogy muszáj, és ő megértette. Boldizsár körül öten-hatan nyüzsgünk. Ott az apja, én, a nagyszülők. Hagyjuk, hogy élje a gyerekkorát, nincs befeszítve egy helyzetbe. Ettől néha szétdobja kezét-lábát. Lackó sokkal nyugodtabb volt.
Fogadtam volna, hogy az a gyerek a nyugodtabb, kezelhetőbb, aki biztonságban érzi magát, aki körül kiszámítható a világ.
Nyilván sok múlik az egyéniségen. Lackó Rák, higgadt, családcentrikus jegy, a kicsi pedig Bak, sokkal hebehurgyább.
Majdnem tizennégy év a korkülönbség a két fiú között. Mit kezdenek egymással?
Amikor interneten beszélünk Lackóval, Boldizsár gyakran odajön, és felmutatja neki a legújabb pótkerekes autóját. Ez a mániája, a „pókeres autó”. Ebben is különböznek. Lackót nem érdekelték a játék autók, Boldizsárnak pedig semmi mást nem lehet venni. Jó, már néha egy-egy motor is becsúszhat a gyűjteménybe. Együtt töltöttük a karácsonyt, és amikor a nagyot januárban visszavittük az iskolába, a kicsi is jött velünk. Addig gyakran kérdezgette, hogy hol van Lackó. Mondogattuk, hogy Olaszországban, de persze ezzel semmit sem tudott kezdeni. Most megmutattuk az iskolát, a házat, ahol a bátyja lakik, pár napot együtt töltöttünk, ő is síelt – nagyon édes volt –, ettől megnyugodott. Nem kérdezi annyit, hol van a bátyja, mert ha eszébe jut, akkor tudja, mire gondoljon.
Kevés nőnek adatik meg, hogy gyermekét egyedül nevelő nőből ismét teljes családban élő kisgyermekes anyuka lehessen.
Ráadásul Laci tizenhárom éves koráig egyke volt, és most kicsit olyan, mintha Boldizsár is az lenne. Nem panaszkodom, kiegyensúlyozott az életem. Sokkal több a segítség, nyugisabb minden, de Zolival ketten is meg tudjuk oldani a dolgokat.
Nehezíti vagy segíti a dolgot, hogy mindketten színészek?
Annak idején biztos voltam benne, hogy nem kezdek színésszel. Sok szakmai kapcsolatot láttam, egyáltalán nem tűntek csábítónak. Én amolyan félig civil színésznő vagyok. A színház kitölti az életem jelentős részét, de maradnia kell még legalább ugyanannyinak. Amióta megvan a gyerek, Zoli is átalakította az értékrendjét. Nagyon egészséges ember, nem kell elmagyarázni neki, miért fontos, hogy lemondjon bizonyos szinkronokról vagy szerepről, hogy együtt tudjunk lenni. De ez se csak színészek számára lehet gond. Cégvezetésbe, autószerelésbe is bele lehet csavarodni annyira, hogy a családra már ne jusson idő, energia.
A színészek számára plusz hátrány, hogy a hivatásuk lelkiállapotot is jelent. Egy elhivatott sebész, aki napi tizennyolc órát műt, otthon már nem fog szikét. Egy színész viszont könnyen benne maradhat a szerepben.
Nem, nálunk otthon senki sem színész. Már előadás után a büfében sem az. Nem általánosíthatok persze, de ami engem illet: fél hatig a gyerekkel lehetek, aztán beérek a színházba, és rövid idő alatt átalakulok színésznővé. Utána sincs szükségem órákra, hogy kijöjjek a szerepből. Ez alkati kérdés, hiszen a szerepben is önmagam vagyok. Nyilván van olyan szerep, ami jobban megcibálja a lelked, lassabban regenerálódsz, és vannak könnyedebb előadások.
Ha már itt tartunk, nem kerülhetem meg a kérdést: mi a véleménye a Nemzeti Színház körül kialakult helyzetről?
Rengeteg méltatlan hír terjed a Nemzeti Színházról, amire a társulat sokáig nem reagált. Nemrég viszont aláírtunk egy nyílt levelet, melyben leszögezzük: nem lehetetlenült el a színház munkája, dolgozunk, mindenki a saját feladatára koncentrál, minőségi munka folyik. Olyannyira, hogy az idei pécsi színházi fesztiválra három előadásunkat is beválogatták a versenyprogramba. Persze a bizonytalan helyzet beszűrődik a társulat mindennapjaiba is, de ettől még ugyanúgy megyek föl a színpadra, ugyanúgy próbálok most is, mint a nyugodtabb időszakokban. A színház és maga a kultúra sem szólhat méltatlan támadásokról.
Ha ez igaz, akkor mégis inkább legyen színház az egész világ.
Legyen, de valami kanyar azért mégiscsak jó lenne.
Cikkünk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- Mikortól vagyunk család?
- Schell Judit – kisfiát az egész család kényezteti
- Vilmos herceg párja, Kate Middleton – ő lesz az új Diana?
- Rakott finomságok zöldségből, húsokból
- Jogszerű lett az otthon szülés
- Összeillünk? A grafológiai elemzés segíthet a párválasztásban
- Tisztánlátás, jósálmok, jövőérzékelés
Ha előfizetnél a hetilapra, itt és most megteheted!
