Szíj Melinda: Másnap mindig ott várt egy halom elintézendő akta

Szikrát vet a szeme, szélesen gesztikulál, sőt olykor felpattan a székből. Hevesen mesél.
Megkap egyszerűsége, szenvedélyessége, időnkénti elbizonytalanodása és eredendő sebezhetősége. Ő volna hát a botránykő, aki annyi indulatot kavart? Aki megosztotta a zsűrit, a közönséget, akiről ma is vitatkoznak? Voltak, akik nevettek rajta, és voltak, akik példának tekintették, mert megjelenésével visszahozta sokak már eltemetett reményeit. Hogy talán még nem késő. Vagy az egész önámítás volt? A játék nagy nyertese, az az élet nagy vesztese? Szabadságot vett ki, Győrből a reggeli vonattal érkezett lemeze bemutatójára. Ő Szíj Melinda.

– Mondja, miért éppen ezt a ruhát vette ma fel?
– Miért is? Nem tudom… Ez akadt a kezembe. Szokás szerint késésben voltam már reggel, és csak kikaptam valamit a szekrényből. Gyorsan magamra húztam, aztán futottam az állomásra.
– Ez valami régi darab?
– Talán anyukámé lehetett. Szerintem tőle kaptam. Nagyobb is egy számmal! Nem nagyon szoktam vásárolgatni. Se időm, se pénzem, meg az az igazság, hogy nem is nagyon érdekel. Minek? Azért, hogy kirittyentsem magam? Ha kell valami, beugrom egy turkálóba, megveszem az első cuccot, ami rám jön, és kész.
– És miért szokott késni?
– Mert elvacakolom az időt. Fölösleges dolgokon problémázom. Folyton késésben vagyok.
– Miről tudunk az életben lekésni?
– Hívő vagyok, és igyekszem úgy élni, ahogyan Isten irányítja az embert. És ha innen nézem, akkor azt mondom, hogy nem késünk le semmit. A kitérőkkel is megvan a célja, csak akkor ezt nem tudjuk még.
– Ön már tudja, vagy sejti? Hiszen az élete mintha valóban ezt igazolná. Hogy az ember, ha nem adja fel álmait, meg tudja valósítani őket.
– Most éppen nem tudok semmit. Tele vagyok bizonytalansággal és kétséggel. Minden zavaros bennem, körülöttem. Még mindig nagy felhajtás vesz körül. Rajongást tapasztalok és gyűlöletet. Klubok, körök alakulnak, hívnak mindenhova, az utcán ismeretlenek ölelgetnek, ugyanakkor meg mindenféle gyalázkodásokat is kapok. Ezzel nem tudok mit kezdeni. Ez őrület. Egyszerű nő vagyok, aki neveli a gyerekeit, dolgozik a traktorgyárban, küszködik a hétköznapi problémákkal, és nem érti, hogy mire jók ezek a szélsőségek. Sem azt, hogy mi ez a rajongás, és azt sem, hogy mások miért rajtam köszörülik a nyelvüket?
– Talán mert provokáló volt a feltűnése. Szembesít saját életünk kérdéseivel. Sokan érezhetik önben megtestesülni a reményeiket, hogy igenis, jöhet az életben egy pillanat, amikor a hétköznapok cudarságai közepette megadatik még egy nagy lehetőség…
– Csakhogy ez nem igaz! Belelátnak a sorsomba csupa hamis dolgot. Nehéz életet éltem, és minden bizonnyal ez vár rám a továbbiakban is. Semmi rendkívüli nincs bennem. Ez a lárma megrémít. Legfeljebb némi szeretetre vágyom, de a szeretet az nem tülekszik, nem trappol, hanem halkan jár, szinte lábujjhegyen. És nem csápol, visít az első sorban, hanem meghúzódva álldogál a koncert alatt a terem végén, és kioson. Egyszer a metrón észrevettem, hogy egy idősebb hölgy figyel. Aztán leszállás előtt odalépett hozzám, és csak annyit mondott, hogy köszönöm a szép perceket! És már el is tűnt. Ez szeretet volt. Halk, intim, finom. Máskor meg ölelgetnek, puszilgatnak. Zavarba hoz, mert üresnek érzem.
– Amikor jelentkezett egy ilyen tévéműsorba, sejthette, hogy ez együtt jár ilyesmivel.
– Dehogy sejtettem! Csak énekelni akartam. Higgye el!
– Azt lehet a konyhában is, mosogatás közben, vagy a fürdőszobában.
– Azt is csináltam eddig. Csak aztán láttam a felhívást, és gondoltam: miért ne méressem meg magam? Miért ne érdekelne például egy olyan ember véleménye, mint Presser Gábor? Nem sztár akartam lenni, pontosan tudtam, hogy 41 éves vagyok, csúnyácska…
– …csudát! Így, szemtől szemben, kifejezetten vonzó.
– …szóval tudtam, hogy nem rám vár Párizsban a Lido színpada. Azaz nem voltak irreális álmaim. De gyerekkorom óta éreztem, hogy akkor vagyok boldog, ha énekelek. Olyankor mindig szépnek, jónak, önfeledtnek éreztem magam.
– Akkor eddig miért nem próbálkozott vele?
– Próbálkoztam én! Indultam a helyi Ki mit tud?-on, de kipottyantam. Aztán tettem ORI-vizsgát is, de az első elutasítások után nem volt erőm, hogy nyomuljak, újból és újból próbálkozzam. Másként alakult az életem. Dolgoztam, született két tündéri gyermekem, a napi gondok bedaráltak.
– Nem félt attól, hogy nem tehetséges, vagy nem eléggé?
– De, ettől állandóan félek. Azért kezdtem el énekelni, mert annyira megragadott Barbra Streisand. Lénye, játéka, de leginkább az éneklése. Hogy a csudába csinálja? Azért kezdtem el énekelni, hogy hátha megértek valamit ebből a tüneményből. Persze hogy a poros nyomáig sem érek, de megszerettem az éneklést. Aztán azt is észrevettem, hogy az éneklés révén könnyebben tudok kapcsolatba kerülni az emberekkel. Jobban ki tudom fejezni magamat, amit érzek, gondolok, remélek, és ha látom, hogy figyelnek, örülnek, az nekem is nagy erőt ad. Valami igazolást az én kis életemre. Hogy én is vagyok valaki, érek valamit.
– És elérte, amire vágyott. Tehát boldog…
– Boldog nem leszek soha!
– Honnan tudja?
– Tudom. Túl sok fájdalmat cipelek. Sokszor aláztak meg az életben, fájdalmat okoztak, a lelkemen sok a seb. Úgy nevelt anyukám, hogy legyek mindig őszinte, és emiatt elutasítottak, kivetettek. Még szerencse, hogy akadtak, akik elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. A gyermekeim, a régi főnököm, Bandi bácsi, a traktorgyárban, ahol már jó ideje dolgozom, szinte mindenki.
– Hogy fogadták a kollégái, hogy ez a csöndes, kedves ügyintéző egy csapásra tévésztárrá vált?
– Normálisan. Nem is igen volt ez téma a vállalatnál. Másnap mindig ugyanúgy bementem, és mindig ott várt egy halom számla feldolgozásra.
– Este a kamerák előtt áll, ragyogásban, másnap reggel meg egy rakás akta mögött gubbaszt és kattogtatja a klaviatúrát. A főnöke talán még le is szidja, hogy az a kimutatás miért nincs meg?
– Igyekszem mindent megcsinálni, a főnököm meg nem az a szigorú fajta. De a váltás nekem nem okoz problémát. Tudom, hogy a varázs csak addig tart, amíg a fények kialszanak, és utána folyik tovább
a mindennapi életem ugyanúgy, mint eddig.

Fél a jövőtől vagy inkább érdeklődve várja? Miként folytatódik az élete? Kiderül a Nők Lapja e heti számából. 

A cikk teljes terjedelmében az e heti Nők Lapjában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából: 

• Egy magyar katonanő mindennapjai Afganisztánban
  
• Sárgarépa a köbön
  
• Miért keresnek rosszabbul a nők?
  
• Hány évesen adtad iskolába a gyereked? 
  

Ha előfizetnél a hetilapra, itt és most megteheted!