Hány évesek a gyerekek?
A lányom 12, a fiam pedig 15 éves. Amikor örökbe fogadtuk őket, a fiam még nem volt négy, a kislányom pedig a harmadik születésnapján költözött végleg hozzánk.
Miért döntöttetek az örökbefogadás mellett?
27 éves voltam, amikor megismertem akkor 35 éves feleségemet. Már a második randin elmondta, hogy egyedülállóként elindított egy örökbefogadást. Elég gyorsan el kellett döntenem, hogy részt akarok-e venni ebben, mert az egyértelmű volt, hogy egyben jár a csomag, olyan opció nem volt, hogy szerelmes vagyok, de közben nem akarok apa lenni.
Úgy érezted, bedobtak a mély vízbe?
A baráti társaságom egy része alaposan meglepődött, de így visszanézve, mintha készültem volna erre a szerepre lélekben: jóval azelőtt, hogy megismerkedtem volna a feleségemmel, már olyan autót vettem, ami inkább családi autónak nevezhető. Persze ezt csak utólag kötöttem össze magamban. Úgy éreztem, hogy készen állok rá, nem is volt kérdés, hogy vállalom a gyereket azzal a nővel együtt, akibe fülig szerelmes vagyok.
A mostani eszemmel már tudom, hogy azért nagy próbatétel egy hároméves gyerek örökbefogadása, és szerencsém volt, mert elsülhetett volna ez sokkal rosszabbul is. Akár a nevelőszülőkkel való viszony alakulhatott volna rosszul, illetve a gyerek kötődésének kialakítása is sok bátorságot és kreativitást igényel.
Hogyan zajlik le egy örökbefogadás?
Egy beszélgetéssel kezdenek, ott meg kell jelölnöd az életkort, aminek egyetlen kritériuma az, hogy 45 év lehet maximum a korkülönbség a szülők és a gyerek között. Rákérdeznek, hogy milyen egészségi állapot az elfogadható számodra. Három kategória van: egészséges, korrigálható és nem korrigálható. Nyilván a többség szőke, kék szemű, egészséges gyereket akar, de belőlük van a legkevesebb a rendszerben. Sok a gondozatlan terhesség, kevesebb az olyan gyerek, aki teljesen egészséges. A fiamnak felső légúti betegsége volt, a kislányom pedig kruppos volt, de mindketten kinőtték. Hallottam olyanról is, amikor a látássérült gyereket korrigálhatóként akarták örökbe adni. Azt is megkérdezik, mennyire vagy elfogadó a gyerek származásával kapcsolatban, nekünk mindegy volt a származás, a kisfiunk fehér, a kislányunk pedig roma.
Aztán kapsz egy levelet, amiben kiértesítenek, hogy lenne egy gyermek, küldenek róla fényképet, majd ha ezek alapján szeretnél találkozni a gyerekkel, akkor megszerveznek egy találkozót, ahol mintegy mellékesen vele lehetsz, hogy ne érezze úgy, hogy most mustrálgatják. Jó esetben nem tudja, hogy azért mész oda, hogy lásd. Például ügyintézés közben, amíg a nevelőszülő intézkedik, te is ott vagy, láthatod a gyereket, beszélgethetsz vele, de nem teszik oda eléd, hogy tessék, itt az új apukád és anyukád. Ha pozitívan sikerül a találkozás, akkor követi több találkozó, egy idő után a nagyobbaknak – mint például a fiamnak – elkezdik mondogatni, hogy ő lesz az anyukád, apukád.
Amikor én is bekapcsolódtam az ismerkedési folyamatba, akkor már engem úgy mutattak be, hogy én leszek az apukája, ami számomra elég döbbenetes élmény volt. Egészen addig éltem a fiatal férfiak csajozós életét, erre hirtelen ott volt egy hároméves kisfiú, akinek az apja lettem.
Képünk illusztráció. Jelenet a Lion című filmből. (fotó: imdb)
Újszülöttet esélytelen örökbe fogadni?
Nem esélytelen, de tény, hogy sokat kell várni rá, évekre előre tele van a várólista. Hacsak nem nyílt örökbefogadásról van szó, amikor az anyja egyből átadja szülés után az örökbe fogadó szülőknek a babát. De amikor a feleségem beadta a kérelmet egyedül, nem jelölt meg újszülöttet, mert nem is tudta volna ellátni egyedülállóként, munka mellett.
Miért vannak ilyen hosszú várólisták?
Mert rossz a rendszer. Meg azért is, mert a vér szerinti szülőnek megvan a lehetősége a kapcsolattartásra, és ha érdeklődik, vagy csak küld egy levelet a gyereknek, akkor újabb hat hónapig nem adható örökbe a gyerek. Ezzel sajnos gyakran visszaélnek, mert az még rendben van, hogy más gondozza a gyereküket, de hogy a nevüket levegyék róla, azt már nem akarják.
A környezeted mit szólt hozzá, amikor örökbe fogadtad a fiadat?
Nagyon elfogadók voltak, támogattak benne. Elhangzott azért a családomban még az örökbefogadás előtt, hogy örültek volna, ha tovább viszem a vérvonalat, de ezt a feladatot végül a testvérem teljesítette.
Amikor az örökbefogadási tanfolyamot csináltam, egy pszichológus tette fel nekem azt a kérdést, hogy okoz-e veszteségélményt nekem az, hogy lehetne természetes úton gyerekem, mégis az örökbefogadást választom. Erre az a válaszom, hogy nekem elsősorban az számít, hogy kivel vállalom a gyerekemet, nem az, hogy hogyan. A feleségemnek van egy szívbetegsége, ami miatt egy terhesség életveszélyes lenne, ezért nem is próbálkoztunk vér szerinti gyerekkel. De azt gondolom, hogy az én örökbe fogadott gyerekeim ugyanúgy a gyerekeim, nem az számít, kitől származnak, hanem az, hogy mi neveljük őket.
Amikor először találkoztál a fiaddal, mi zajlott le benned?
Az első alkalommal egy kismotorral a hónom alatt érkeztem, és már láttam, hogy rendben leszünk. Fokozatosan ismerkedtünk meg, először egy napra hoztuk el, utána egy éjszakát töltött nálunk egy hónap múlva, és csak ezek után jött végleg hozzánk.
Tartják a kapcsolatot a gyerekek a nevelőszülőkkel?
A fiam távoli rokonként áll hozzájuk, ismerősök Facebookon, meg is látogattuk őket többször. Másfél éves volt, amikor kiemelték a családjából és a nevelőszüleihez került, ami a mi dolgunkat is megkönnyítette, mert egy igazi családban szocializálódott, így nem volt akkora szakadék az örökbefogadás előtti és utáni élete között.
A kislányom pedig nem is akar hallani a nevelőanyjáról, mintha kitörölte volna a fejéből ezt az időszakot. Egy olyan nevelőanyánál volt elhelyezve, aki nyolc kisgyereket nevelt egyedül, ami érződött is, mert alapvető készségeket kellett megtanítanunk a lányomnak háromévesen. Az első este, amikor leültünk vacsorázni, nem jött oda az asztalhoz, hanem kivárta, amíg mi végeztünk és utána egyedül evett. Kiderült, hogy a nevelőanya ellátta ugyan a gyerekeket, de nem tanított meg nekik ilyen alapdolgokat, mint hogy hogyan viselkedünk az asztalnál, hogyan étkezünk együtt másokkal. A mai napig nehezebben találja a helyét társas helyzetekben. Ebből is látszik, mennyire nem mindegy, mi történik egy gyerekkel élete első három évében.
fotó: imdb
Mikor mondtátok meg gyerekeknek, hogy örökbe fogadtátok őket?
Mindig nyitottan beszéltünk velük erről, tudják az első perctől kezdve. A kislányom meg szeretné ismerni a vér szerinti anyját, amit támogatunk, mert nagyon fontosnak tartjuk, hogy megismerjék a gyökereiket, ez is hozzá tartozik az identitásukhoz. Megbeszéltük velük, hogy mindenkit meg fogunk látogatni, de fontos, hogy lélekben meg legyenek annyira erősödve, hogy találkozzanak a múltjukkal, azokkal az emberekkel, akik lemondtak róluk. Ezért erre még várnia kell a lányomnak egy kicsit.
A fiam viszont nem akarja megismerni a vér szerinti szüleit, valószínűleg azért, mert nem akar azzal foglalkozni, hogy örökbefogadott gyerek, számára ez fájdalmas. Kiskorában is sokszor elsztorizta, hogy ő hogyan született anya hasából, ilyenkor mindig elmondtuk, hogy nem anya hasában, hanem a szívében volt.
Az örökbefogadásban van egy alap elutasítottság-érzés, ott van bennük a törekvés, hogy teszteljenek minket, hogy minden rosszalkodás ellenére is még mindig kitartunk, még mindig szeretjük őket. A kislányunk oviban évekig minden délután hatalmas örömködést csapott, hogy „értem jöttél, értem jött az apukám!” Ami minden más gyereknek teljesen természetes, az számára a szeretet megnyilvánulása volt, annak bizonyítéka, hogy mi nem hagytuk el. Ezért sincs olyan félelem bennem, hogy ha megismerik a vér szerinti szüleiket, akkor majd minket el akarnának hagyni, tudom, hogy nekik mi vagyunk az igazi szüleik, hiszen a feleségem tanította meg őket biciklizni, velem sütöttek először palacsintát, ezek az élmények számítanak a szülő-gyerek kapcsolatban.
Mennyi ideig tart, amíg kialakul a szülő-gyerek viszony?
Szerencsére nálunk pont nyár elejére tevődött, hogy a kisfiam hozzánk került, a sok nyaralás összekovácsolt minket. Aztán két év múlva, mikor megérkezett a húga, nagyon erős testvérféltékenységgel kellett szembenéznünk. Jó sokáig ment, hogy rivalizáltak egymással, de most már ez lenyugodott, elhiszik, hogy így marad, nem lesznek két bőrönddel kirakva az utcára, tudják, hogy nem kell megfelelniük, mert mindenképpen szeretjük őket.
De itt nehéz általánosan megmondani, hogy mennyi idő kell egy gyereknek, míg az új szüleit szülőnek kezdi tekinteni, mert minden örökbefogadás más, ez egy speciális helyzet. Amikor a kislányunkat látogattuk, mindegyik gyerek szaladt oda, hogy őt vigyük haza, rángatták a ruhánkat, ha csak kedvesen hozzájuk szóltunk, másnap már remegve várták, hátha hazavisszük őket. Sokat gondolkodtunk rajta, hogy még örökbe fogadjunk egy harmadikat is, de aztán be kellett látnunk, hogy nem menthetünk meg mindenkit.
A nevelésük nehezebb, mint egy szokványos családban?
Inkább a szocializáció hiánya volt nehezebb, illetve az első időszakban az elhanyagoltságukat kellett helyretenni. Az előítéletekkel is meg kellett küzdeni, hogy a kislányunk roma. Egyszerűen nem volt eszköztárunk arra, hogy a hétköznapi rasszizmus ellen hogyan védekezzünk. Nem mindegyik volt bántó, például amikor a piacon egy árus győzködte a kislányomat, hogy nem lehet roma, mert mi, a szülei fehérek vagyunk, az bájos volt inkább, mint rasszista. De volt olyan is, hogy az óvónők elküldték a lányomat nevelési tanácsadóba IQ tesztre, mert szerintük gond volt az értelmi képességeivel, aztán kiderült, hogy a gyereknek 132-es az IQ-ja, tehát nagyon okos, csak közben bizonytalan a gyerekek között. A világ egy része nincs felkészülve a másságra, de igyekeztünk helyt állni, hogy tompítsuk a lányunk felé ezeket a megnyilvánulásukat. Most szerencsére olyan közegben tudjuk már őket mozgatni, hogy ebből nincs probléma.
A nevelésük még annyiban más, hogy nyilván egy-egy vita hevében előkerül az is, hogy „nem vagy az apám, miről beszélsz”, de ez sem olyan sokkoló, mint ahogyan hangzik. Ugyanolyan szülői szemmel nekem ez a mondat, mint amikor egy átlagos kamasz elküldi a francba a vér szerinti apját. Ezeket a konfliktusokat mindig alaposan kibeszéljük utána, tudatosan odafigyelünk, hogy ne maradjon tüske senkiben, azt mondhatom, hogy rendkívül harmonikus a kapcsolatunk a gyerekeinkkel. Rájuk merem bízni az életemet is.
