 |
Milyen az igazi nő? |
Legalább 4000 nő levelét olvastam el és válaszoltam meg az elmúlt 7 évben, és 400 nővel folytattam belső munkát, különféle problémákon és konfliktusokon dolgozva, aminek legalább a 80 százaléka párkapcsolati jellegű volt. Ennek fókuszába pedig az esetek nagy többségében az került, hogy a nők úgy érzik: nem kapnak elég szeretetet, megértést, odafigyelést, és nem működik eléggé a kölcsönös és egyenrangú kommunikáció. A teljességhez hozzátartozik, hogy ebben éppúgy benne van a nő is, mint a férfi; mégis úgy érzem, egy globálisnak mondható jelenségről van szó. Ezt mutatják a válások és az okaikról szóló adatok is, miszerint több mint 60 százalékukat nők kezdeményezik, és ezen nők nagy többsége a válás okául az imént említettek mellett még azt hozta föl, hogy a férfi nem tud változtatni patriarchális szemléletén.
Ez azt üzeni, hogy nem a harcos férfi hiányzik számunkra, hanem a partner, aki a házasság vagy együttélés szövetségében nem csupán anyagilag, de lelkileg-érzelmileg is társ. Egyenrangú társ. Ma már minden keresettel rendelkező ember tud pizzát „lőni” a sarki közértben. A vadászó férfiből futballnéző férfi lett. Olaszországban például be is tiltották a vadászatot (nálunk is fontolóra vették), nem mintha a tiltás megakadályozná a zsigerekben levő ősi szokást, aminek egykor valós funkciója volt.
Azt, hogy „a kényszerű harc nem dicsőség, pusztán az evolúciós szelekció eszköze”, úgy pontosítanám, hogy az evolúciós szelekció eszköze volt. Ha nem így gondolnám, egy olyan világot látnék magam előtt, ahol ember embernek farkasa. Ahol a különféle munkákat is minden esetben csak az kaphatná meg, aki – akár a másikat is eltiporva, állandó adrenalintól és tesztoszterontól fűtött versengésben – azért megharcol.
Vagyis nem azért vennék fel orvosnak, tanárnak, cukrásznak, masszőrnek, ácsnak, eladónak, balettművésznek, akárminek, mert ért a szakmájához, mert jól és lelkiismeretesen végzi a dolgát, hanem mert megharcol érte. Bár nyilvánvalóan egy szakma elsajátítása is felfogható egyfajta harcnak (önmagunkkal valónak, illetve a szakma elsajátítása iránti alázat, önfegyelem és következetesség miatt), de nagyon elszomorítónak tartanám, ha elhinném, hogy az ember az egzisztenciáját csak harc útján szerezheti és tarthatja meg. Elhiszem, sőt tudom, tapasztalom, hogy nagyon sokan ebben élnek, viszont azt is látom és tapasztalom, hogy sokan „csak” teszik, amire elhívásuk és tudásuk van, hisznek benne, sőt, élvezik a munkájukat, és emiatt az működik is. De mindehhez nem kell gyilkolni, taposni, harcolni, viszont folyamatosan törekedni kell arra, hogy fejlessze, képezze magát az ember, és egyensúlyban maradjon. Ez számomra inkább törekvés, mint harc.
Azt pedig, hogy „a Nő a Világ mozgatója, értelme és célja”, csakis egy férfi írhatta le, és ezt nőként nagyszerű érzés olvasni – ezúton is köszönöm minden férfinek, aki így érez!
Számomra az élet maga a világ mozgatója, értelme és célja, amihez épp úgy kell a férfi, mint a nő, totálisan egyenrangúan. Hiszen mit ér a föld elvetett mag nélkül, vagy a termő mag termékeny talaj nélkül? Csak együtt lesz belőle élet: viruló és elfonnyadó, örökös körforgásban levő, megújuló, tápláló, zöldellő, vagy éppen síró-nevető.
