| Olvasnál még? Kattints a legfrissebb hírekért! |
A hír:
Lamara Keseleva moszkvai lakos 58 évesen négy csecsemő anyja lett: Keseleva elhunyt fia spermája és béranyák segítségével tett szert a kisbabákra. Azonban az illetékes kerületi anyakönyvi hivatalban megtagadták a gyermekek anyakönyvezését. A kicsik anyakönyvezését azért tagadta meg a hivatal, mert úgy ítélte meg, hogy béranyákat csak házaspárok vehetnek igénybe. A nagyanya-anya azonban a bíróságon megfellebbezte a döntést.
Peller Mariann különvéleménye:
Egyelőre csak elképzelni tudom, vajon milyen szoros kötelék lehet anya és gyermeke között, az édesanya szemszögéből. Mert azt érzem, hogy az édesanyám soha nem fog úgy tekinteni rám, mint egy felnőtt, tökéletesen önálló nőre. Bár pontosan tudja, hogy már az vagyok, és gond nélkül képes vagyok megállni a saját lábamon, sőt talán nem is olyan sokára magam is édesanyává válok. Ennek ellenére érzem, hogy örökre az ő pici lánya maradok (ahogy édesapám szemében is mindig az ő „picibb” – mert a nővérem a pici, én pedig a másodszülött vagyok – leánykája leszek, időnként így is hív). Akárhányszor beszélünk, a végén többnyire megkérdi, vettem-e be vitamint aznap, vagy felöltöztem-e rendesen, hogy meg ne fázzak; időnként azt is, iszom-e elég vizet egy nap, vagy hogy ugye vigyázok magamra.
A felelősségérzet és a gondoskodási vágy gyermekeink iránt örök életünkben elkísér bennünket. És talán még gyötrőbbé válik, ha a szomorú sorsú szülő elveszíti gyermekét. Ezt viszont már elképzelni sem tudom, és szívből remélem, hogy soha nem kell átélnem a mérhetetlen fájdalmat, az állandó, mardosó hiányérzetet, vagy akár bűntudatot. Ezért nem tudok csodálkozni azon, hogy a hírben szereplő édesanya mindent elkövetett azért, hogy újra anya lehessen, miután a fia hosszú, mérhetetlen kínokkal, szenvedéssel járó betegség következtében meghalt huszonhat éves korában. Ráadásul még időben gondoskodtak arról, hogy a fiúnak biztosan legyen lehetősége az utódnemzésre. Így nem csoda, ha az ötvennyolc éves doktornő elhatározta, hogy nagymamává-édesanyává teszi saját magát.
Mégsem vagyok biztos abban, hogy mindezt valóban alaposan átgondolta. Mert ha józanul gondolkodott volna, valószínűleg más döntést hoz, hiszen tisztában volt vele, hogy béranyaság esetén – igaz, hogy nagy ritkán, de – előfordulhat, hogy akár minden megtermékenyített, beültetett petesejtből utód születik. Így is négy kicsiről kell gondoskodnia, amíg mind fel nem nő. Vagy legalábbis kellene. Számoljunk csak kicsit utána! Legjobb esetben, ha feltételezzük, hogy a hölgy szerencsés géneket örökölt, továbbá igyekszik egészséges életet élni, és semmilyen baleset nem éri, akár negyven évig is elélhet. De még így sem biztos, hogy mindezt ép testben, ép szellemmel megteheti majd. Ráadásul kíváncsi lennék arra a beszélgetésre, amikor a gyerekek először teszik majd fel a kérdést, hogy ki az apukánk, és miért vagy ilyen idős anya, amikor az iskolatársaink szülei mind jóval fiatalabbak?
Szülővé válni talán a legnagyobb felelősségvállalás az életben. A hölgy döntését mégis felelőtlennek érzem. Annak ellenére is, hogy megértem az okokat, amelyek ehhez vezették. De ha már így alakult, sok örömöt és hosszú, egészséges életet kívánok neki, és mindenkinek, aki bármilyen okból kifolyólag hasonló helyzetbe kerül élete során!
